Szabadítsd ki!

Szabadítsd ki!

Annyi felesleges percet töltöttem sötétben, magam sem tudom miért. Elzártam a szívemet, vastag, erős fallal vettem körül. Féltem a megsemmisítő, kemény szavaktól, ezért folyton kibúvókat kerestem, és a végén már a saját pajzsomat adtam oda a támadóknak. Lelkemen tátongó sebek kiabáltak segítségért. Nem bírták tovább az örökös önvádat. Be akartak forrni és örökre eltűnni az életemből. Féltem én találkozásoktól, mosolyoktól, hallgatásoktól, szíven szúrt napoktól, hosszú utaktól, kérdésektől és válaszoktól. Néha még egy egyszerű levegővételtől is. Nem tudtam belenézni a szemedbe, mert a hibáimat láttam bennük, és legszívesebben láthatatlanná váltam volna a színtelen tömegben, mert bár mindig is szerettem  megfigyelni, ha rólam volt szó, ijedt őzgidává váltam, és utat törtem magamnak a sűrű erdőben, a fák takarásának biztonságában. Legjobban mégis attól féltem, hogy szeretnek. Azok a dolgok, amik egy hétköznapi embernek mindennapi, elengedhetetlen , nélkülözhetetlen szükségletek, nekem őrült szélviharok voltak, amik olykor mértéktelen pusztítást okoztak. Igen, hibás vagyok. Sok mindenben. Főleg azért, mert meghátráltam okok és magyarázat nélkül. Nem mondtam ki jelentős szavakat, csak mert könnyebb volt sértett félnek feltűnni, jobb volt befejezni valamit úgy, hogy csak a saját verziómat hallgattam meg. Nem kereshetek bűnbakokat folyton, a döntéseimért én magam vagyok egyedül felelős. Most már valami nagyszerűnek vagyok a az elején, amit nem kezdhetek hazugsággal és csenddel.

Emlékszem, amikor egy nem különösebben érdekes hétköznapon egy hülye teszt segítségével jöttem rá arra, hogy mennyire gyáva is vagyok valójában. Nincs bátorságom az élethez, ezt ikszeltem. A sors meg csak nevetett, keserűen és bántóan, hogy szép megfogalmazása ez a gyáva embernek. Nem vagyok, sosem voltam egyszerű és megfogható. Talán a kalitkából kiszabaduló madár tudhatja milyen is vagyok valójában, hogy mennyire nehéz engem befogni és megszeretgetni. Folyton eltaszítom a boldogságot, és valami idegen, szellős helyen sétálok szomorú, lehajtott fejjel.

El kell engednem, le kell nyelnem a keserű emlékfoszlányokat. Át kell ugranom a szakadékokat, amik a maguk mélységeivel csábítanak a végtelen sötétbe, hogy aztán elvegyenek mindent, amiből egykoron éltem. Tudomásul venni, hogy gyenge vagyok, hogy egyedül én vagyok az, aki a saját életem útjában áll, nehéz és végzetes beismerés. Viszont csak így tudok továbblépni és feldolgozni  múltat.

 Mindig van segítség, mindig vannak és lesznek, akik felnyitják a szemedet, akik elmondják mennyire szét vagy esve és segítenek újraépíteni magadat. Sosem leszel egyedül, de ez nélküled nem megy. Csakis  te teheted meg magadért  a legtöbbet. Úgy kell élned, hogy ha belenézel abba a bizonyos tükörbe őszintén tudj mosolyogni, és nem kell, hogy elrejtsd a hibáidat. Többé nem. Nőj nagyra, mint az árnyékod! Üvölts, akár egy éhes oroszlán! Meg fogják hallani, valaki megfogja.

Ne takard ki önmagad, nem áll jól…

tumblr.com

tumblr.com

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!