Szabadulj meg a képzeletedtől!

Szabadulj meg a képzeletedtől!

Egyik billentyű kopog az ujjaim alatt a másik után. Ritmikus hang tölti be a szobát, ami nem olyan lassú, mint a levegővétel, és nem olyan gyors mint a szívverés, de éppen annyira nélkülözhetetlen. Legalábbis az én életemben mindenképpen. Az egyik sarokban sötét hajú, kék szemű karakter áll, a másikban egy sebhelyes arcú. A harmadikban apró nő kuporog, a negyedikben még kontúrok nélküli alak. Mindenhol embereket látok, színeket, foltokat, helyeket, életrészeket. Mintha muszáj volnék azzal, hogy lepötyögjem őket, vagy elfoszlanak,semmivé válnak, mintha soha nem is lettek volna.

Ezt az érti csak igazán, aki már alkotott valamit. Még ha csak egy kis apróságot is. Hiszen aki festő, az minden pillanatban magába szívná a terpentin illatát, szeretné, ha a húsán vászon feszülne bőr helyett.

A fotósok pedig gépükkel válnának eggyé, ha tehetnék. Szemeik optikaként tekintenének a világra.

A szobrászok egymást is kifaragnák néhány kőtömbből, mert a legtökéletesebb az, amit a fejükben összeállítanak.

Nem mindig van értelme annak, amit mi csinálunk. Sokszor nem is jó. De a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem lenne értelme az életnek ezek nélkül. Hogy csak addig vagyunk önmagunk, míg megszabadulunk a képzeletünktől. Vagy így…. vagy úgy…

tumblr.com

tumblr.com

Szerző:

Káposznyák Viktória

Hogy ki vagyok? Féltorz gondolatfoszlány. Lázongó lámpafény és remegő szél a redőnyöd alatt, egyenes, fehér vonal az út aszfaltján. De lehetek tünékeny érintés, rebbenő szív, haragos tekintet. A könyvekkel, ó azokkal mindig szerettük egymást. A töretlen gerinceket, a könyvjelzőket a párna alatt, a Times new roman-t és a Helvetiat. Legtöbben azt mondják, limonádé, amit olvasok de ha meglátsz az utcán egy vörös loboncot, és egy arcot, amit szeplő tarkít minden évszakban, akkor tudd, hogy az csak én vagyok. Lapok között élő szívdobogás.

Szólj hozzánk!