Úgy írsz, hogy félsz a szavaktól
Úgy létezel a jelenben, hogy mindig a jövőn vagy múlton rágódsz
Nem találod sosem a helyedet
Hiába ismeri lábad nyomát már ezeregy völgy és hágó.
Fogd fel végre hogy szabad vagy
Ha gondolod, most messzire is repülhetsz
Itt hagyhatsz minden fájdalmat
Ez a világ nem csak cukormázas, bódult, fáradt önkívület.
A némaságod mégis szépen összehajtva a szekrényen hagyod hátra
Úgy rohansz ki a világból
Hogy előre tudod, hova jössz vissza: pont ide
Ez hát a te szabadságod.
De nem is szabadság ez, csak magadnak festesz
Éjjel a zseblámpa fényében árnyjátékot, ahelyett, hogy a tetőn várnád a hajnalt.
Jobb hát itt kényelmesen
Mint kinn a szabadban
Mikor a hűvös szél a bőrödbe mar,
De az arcod kipirul,
Jobb hát itt ernyedten ölelni magad,
Mint várni valakire aranypirkadásban.
Nem egyszer könnyebb,
Ebben igazat adok neked.
Jobb hát neked jobb
Csak le ne mondjak rólad
Csak le ne mondjak rólad
Mert te én vagyok, én pedig te
Nem hagyhatlak hátra és nem vihetlek előre
Egyedül ez nem megy, kellesz hozzá, kellek hozzá
mozdulj, dacolj, rohanj velem
Ne aggódj, én nem hagylak hátra (nem is tudnálak)
csak bízz bennem
És hadd tegyem meg az első lépést
A szabadság felé.
