A mai napig a fülemben cseng. Gyermekkorom emlékei között ott csörömpölnek a kanalak, villák és kések a tányérokban, a közös vasárnapi ebédek alkalmából. Hallom a beszélgetések és nevetgélések lármáját.
Bevett szokás volt nálunk legalább a hétvégéket úgy szervezni, hogy pontban délben a család minden tagja az ebédlőasztalnál üljön.
Nem volt kifogás.
Nem is keresett senki kifogást. Jó volt együtt.
Na meg az ünneplések! Minden születésnapomon ott volt a szomszédság, gazdagon terített asztal a felnőtteknek, egy kisebb pedig nekünk, gyerekeknek. Óriási közösségi élmény volt ez számomra. Boldogan fürdőztünk egymás társaságában, a zsivaj és az étkezések szoros összefüggésben álltak.
A minap elbeszélgettem erről a barátommal.
Nem minden családban volt szokás az efféle össznépi összeröffenés, mégis úgy emlékszik, régen valahogy nagyobb hangsúly jutott egymásra. Mármint úgy igazán.
-Elmúltak a nagy és mély beszélgetések. Mindenki rohan az élete után, vagy éppen az elől.
Elsiklunk. Már meg sem ragad bennünk mások élete.
Pedig fontosak számunkra.
Csak éppen nincs idő.
De valóban nincs idő, vagy nem szakítunk rá időt?
Figyelni egymásra. Látni egymást.
Nemrég egy kedves, régóta ismert, de sajnos nagyon ritkán látott barátnőmmel ültem le egy kávéházban.
Felcsillant bennem a remény, ugyanis a két órás beszélgetésünk alatt egyszer sem nézett egyikünk sem a telefonjára. Hiányzott.
A teljes figyelem. A tisztelet.
Az érzés, hogy akkor és ott, abban az időintervallumban semmi más nem létezik, csak a beszélgetés öröme. Egymásért.
Hálás voltam neki ezért.
Szétmorzsolódnak a kapcsolataink. Jobb esetben marad egy-két szikla szilárd ember az életünkben. A többiek homokszemként peregnek ki a kezeink közül.
Menekülések a mindenfélébe. Ki-ki abba, amit éppen akkor kapaszkodónak vél. Buli, szerek, rossz társaság, virtuális terek. Csak vigye valamerre az élet. Csak történjen valami, ami elvonja a figyelmet mindarról, ami belül van.
Pedig mindenkinek csak arra lenne szüksége, hogy minimum a szűkebb kapcsolati körében kizárólagos figyelmet kapjon.
kép forrása: www.tumblr.com
Mikor idegenedtünk el ennyire és lettünk ilyen fájdalmasan felületesek?
Mikor felejtettük el élvezni egymás társaságát?
Hová szaladtak azok a szálak, amelyek elszakadtak?
Hová tűnt mindenki?
Kiemelt kép forrása: www.tumblr.com
