Szemedben megcsillant a halál

Szemedben megcsillant a halál

Tudod én még kicsi voltam. Tudod én féltem. Nem mertem bemenni a szobába, nem mertem odamenni hozzád. Azt hittem tőled féltem. Tudod van úgy, hogy néha félünk, csak nem attól, amitől gondolnánk. Most már értem, én nem tőled féltem. Hogy is félhettem volna tőled?

Én a haláltól féltem. Attól, hogy megszeretlek, és akkor itt hagysz. Mire elkezdem szeretni a veled töltött időt, véget vetsz neki, hogy pont mikor közel kerülök, akkor kell elengednem. Ettől féltem. Igen, féltem. Nem mertem közeledni, nem mertem beszélni. Üres szavak, kényszerszerű érintések. Annyira sajnálom. sajnálom, hogy nem értettem.. akkor még nem.

Aztán egy nap, azt mondták ne menjek fel, maradjak kint, ne így emlékezzek. Lent ültem a kórház előtt, és fogalmam sincs mi járt a fejemben, egyszerre gondoltam mindenre és semmire. Tele voltam érzésekkel, miközben óriási üresség tátongott bennem.

large (1)

Egy kép vésődött belém, egy hatalmas kék szempár, pedig neked zöld szemed volt, mint nekem, de akkor kéken csillogott. Máig sem tudom, hogy én láttam kéknek, vagy tényleg az volt. Igaz volt vagy álmodtam? Egyre kevésbé tudom .Azt hiszem a halál kék lehet, és ott akkor megcsillant a szemeidben, de nem az a félelmetes, nem a gonosz, kínzó halál, hanem a boldog vég, a beletörődés, hogy most kell elmenni, most kell elköszönni. Te már tudtad, hogy mi jön, hogy valami szép, valami boldog. Pedig a halál nem boldog, mégis egy másvilág fénylett a szemedben megnyugtató kéken.

Aztán  ott álltam bent, emlékszem azt figyeltem, mennyire idegesít a srác, aki rágózott. Az járt a fejemben, hogy megyek és orrba vágom, és mennyire jó érzés lenne. Igen, ilyeneket gondoltam, mert nem akartam arra gondolni, hogy te fekszel a  fehér lepedők között. Nem akartam körülnézni, hogy mindenki sír, még a felnőttek is sírnak, pedig a felnőttek sosem sírnak, de most mégis. Aztán vissza akartam fordulni  a srác felé, hogy megint az nézzem, hogy csámcsog és megint arra koncentrálhassak, hogy most megyek és orrba vágom, de ahogy fordítottam a fejem, megláttam az arcokat, a könnyeket, majd a nevet és a koporsót. Akkor sírni kezdtem, pedig azt hittem, nem tudok sírni már, hiszen napok óta egy csepp könny se jött, már fájt a szemem a szárazságtól. Aztán mind kitört.

Évek teltek el, közben sok mindent megértettem, például, hogy félek a haláltól, félek az elválástól, de van, amit el kell fogadni, meg kell tanulni búcsúzni, és olykor a felnőttek is sírnak. Látod, sok mindent tanultam. Mégis most is könnyes szemmel nézem a monitort telesírt zsebkendők között. Sajnálom, hogy ennyi idő jutott közösen, sajnálom, hogy azt sem használtuk ki, mert kicsi voltam, és féltem.

Sajnálom, hogy nem ismerhettelek igazán. de sosem feledlek. Mindig  eszembe jutsz, ha megcsap a dohány illata, mert pipáztál, mindig pipáztál, akkor is amikor azt mondták, nem szabad. Nem tudok sok emléket felmutatni, de ez a kép elevenen él bennem.

Fáj, hogy csak ennyi, ennyire kevés emlékem van, és nem lehet már soha több. Sajnálom, hogy féltem, hogy gyáva voltam. Tudod igazából most is félek, most is gyáva vagyok, csak most már tudom mitől, tudom miért. Már le tudnám győzni a félelmet…de már késő.

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás