Személytelen személyek – egy másik generáció

Személytelen személyek – egy másik generáció

Tudjátok én is fiatal vagyok… Alig huszon pár éves. És mégis megdöbbent, hogy mennyire más minden, mint amikor én voltam gyermek. Nem volt sem hiper-szuper telefonom, sem pedig ultramodern számítógépem. De volt egy park a városunkban, ahova minden délután kimentem. Én még hét fa ördögöt játszottam a barátaimmal, vagy kosárlabdáztam esetleg vármétáztam. A mászókán lógtunk egész nap és a park rejtett zugaiban bunkereket építettünk magunknak. Boltosat játszottunk a papa sufnijában és meséket néztünk azon az egy, maximum két mesecsatornán, amink volt.

kép: http://www.allianceabroad.com/national-friendship-day/

kép: http://www.allianceabroad.com/national-friendship-day/

Ahogy a barátaim és én is idősödtünk a játék szépen lassan elmaradt. Ezt felváltották fesztiválok, pince bulik, pizzázás meg az egyéb ilyen dolgok. De mindent együtt csináltunk. És ami ma már sokaknak fura… Egymással kommunikáltunk. Nem csináltuk azt, hogy leültünk egy asztalhoz és közben a telefonunkat nyomkodtuk. Mikor együtt voltunk, egymással foglalkoztunk, nem pedig azzal, hogy mi van mással, aki egy egészen más helyen van. Nem görgettük háromszázszor végig a Facebook üzenő falat, hogy még véletlenül se maradjunk le semmiről. Ha valaki szerelmes lett és együtt volt párjával, nem akkor vált hivatalossá mikor a profilunkra kitettük azt, hogy „kapcsolatban”. Nem volt szükség arra, hogy a világgal megosszuk azt, hogy épp leszoktunk a dohányzásról, vagy, hogy melyik szórakozóhelyen vagyunk, és mit iszunk. Ha valakivel meg akartuk osztani, azt felhívtuk, írtunk neki egy üzenetet, vagy megkértük, hogy jöjjön oda és csatlakozzon hozzánk. Ha beléptünk egy helyre, tudtuk, hogy köszönünk, és ha kérünk egy kólát, akkor hozzátesszük azt, hogy „kérek szépen”. Bele mertünk nézni a boltos, pultos vagy bárki szemébe, és nem tettünk úgy, mintha mások lennénk, mint akik valójában voltunk.

Ma sajnos nem ezt látom. Az emberek elfelejtenek köszönni mikor belépnek valahova, megállás nélkül ütik a telefonjukat vagy épp csacsognak rajta. Bárhol vannak, nem a körülöttük lévőkkel foglalkoznak, hanem inkább azzal, aki valami egészen más helyen van, persze másokkal. Szelfiznek, mindent posztolnak, hogy senki semmiről le ne maradjon, és ha kérnek egy kólát nem néznek a szemedbe, csak meredten bámulják a földet vagy okos telefonjukat.

kép: pinterest.com

kép: pinterest.com

Nem, nem ítélem el a mai modern technikát, én is használom, félreértés ne essék. Nem is általánosítani akarok, mert persze vannak kivételek (szerencsére). Jó dolognak tartom, hogy van. Megkönnyítette a kommunikációt, leegyszerűsítette a mindennapokat és segít abban, hogy olyan emberekkel is tudjuk tartani a kapcsolatot, akik a világ másik felén vannak (és mégsem kell ráfizetnünk a gatyánkat). Remek marketing eszköz, ingyen reklámozhatja mindenki magát, de aki nincs jelen ezeken a felületeken, azokat szinte nem is sorolják már az élők közé. Igen, tudom, hogy szükség is van már rá, hiszen annyira más minden, mint tíz évvel ezelőtt volt. Ma már egy cég/magazin, vagy akár magánszemély próbál minden lehetséges portálon jelen lenni, mert különben lemarad, elmarad, és könnyen lemorzsolódhat.

Tudom, tudom, hogy kell… Szükség van rá, és használjuk mi mindannyian. De sajnálom azt, hogy már nem mernek az emberek egymás szemébe nézni… Sajnálom azt, hogy nem köszönnek, mikor belépnek az ajtón. Sajnálom azt is, hogy a gyerekek már nem építenek bunkert a parkban, hanem inkább az okos telefonjukkal játszanak. Sajnálom azt, hogy csak üzenetváltásokban bátrak és szemtől szemben már nem merik a dolgokat kimondani. Sajnálom azt, hogy a technika nélkül már nem tudunk létezni.

Kicsit úgy érzem, hogy a technika egy olyan biztonságot, falat ad mindenkinek, hogy kicsit elveszítjük miatta önmagunkat. Személytelen személyekké , arctalan alakokká válunk. Annak és azt írunk, amit akarunk… Ha személyesen nem találkozunk, vagy nem ismerjük egymást, akkor nyugodt szívvel színészkedhetünk, hazudhatunk… És én nem szeretem ezt.

Szeretem azt, hogy belenézhetek az emberek szemébe mikor kezet fogok velük és nagyon jól esik az, ha a barátaimmal úgy ülök egy asztalnál és senki sem nyomkodja a telefonját. Szeretem személyesen megkérdezni tőlük, hogy milyen volt a nyaralás vagy, hogy épp hogy érzi magát. Szeretem elmondani másoknak az érzéseimet nem pedig üzenetben, rövidítésekkel és szlenggel körbetűzdelve elküldeni egy szelfivel karöltve. Szeretem, hogy nem vagyok személytelen. És nagyon, nagyon szeretném azt, hogy ne váljunk azzá, hogy ezentúl is köszönjünk egymásnak az utcán… És ne csak Messengeren dobjunk egy sziát.

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

2 comments

  • Gellér Zsuzsanna

    pont ma állapítottuk meg, hogy az emberek nem bírják, ha a szemükbe nézel, inkább elfordulnak, mintha megijednének, na meg, hogy sokkal kevesebb a kedves ember, mint régebben, kb már meglepődök, ha valaki megköszöni mondjuk, hogy megtartottam az ajtót, vagy csak egyszerűen van egy kedves szava. az a baj, hogy sokan már el sem tudják képzelni, milyen az élet a sok technikai eszköz nélkül, milyen a való élet, ahol mosolyogni kell, nem pedig dobni egy smileyt…pedig mennyire jó mondjuk úgy elmenni nyaralni, hogy a fényképezőgép az egyetlen technikai kütyü, se net, se gép, se telefon, hanem csak élvezni az életet és a társaságot:)

    Reply
    • Rose

      Jaja.. Nagyon fura.. Persze, nekem is volt már általános iskolás koromban telefonom, meg volt számítógépem is.. De nem ezeknek a használatából állt az életem. Persze, ma már én is meg vagyok lőve ezek a holmik nélkül, hiszen nélkülük még dolgozni sem tudok.. Csak kicsit elkeserítő, hogy mennyire rászorulunk a technikára. És mivel mindent gépeken keresztül intézünk, az emberek kezdik kicsit elveszíteni önmagukat. Megijednek ha személyesen kell bármit is elintézniük és nem lehet egy emaillel lerendezni.. Na az meg különösen a kedvencem amikor a 4 éves gyerek a szülei okostelefonjával játszik ahelyett, hogy valami plüss állatot szorongatna..

      Reply

Szólj hozzánk!