Szén

Szén

Szén. Feketén nyomódik a papírhoz. A legelején csak kontúrok. Egy-két hiba is belefér, mert senki sem tökéletes. Elsőként csak a láb rajzolódik ki, két behajlított láb. Fekete cipő. Aztán újabb kontúr, a törzs kifordult kontúrja. Valamiért irreálisan görbe és vastag. Vállak, amelyek nincsenek egyvonalban. Két kéz, egyik a vastag belsőcombon pihen, a másik a szék háttámlájáról lóg le, könyöktől lefelé. Aztán a fej. A túl keskeny fej.

Szén. Ráncok képződnek, mintha kavicsot dobtak volna a víztükörbe. A kontúrokra hirtelen textúra feszül. Feketén, fehéren. Az alak mintha éppen most lépne ki a Laokón-csoportból: a test kifacsarodik, megfeszül a hosszú üléstől, bár a szenvedés és az utolsó, kétségbeesett sikoly elmarad. Az arc textúrája üres. Egy rövidlátó felszínes víziója csupán. Vízszintes szénvonal, és két szénnel tömött kör. És a nihil.

Szén. Fekete felszín. Ötvenszer ötven centiméter kitöltött légüres fehérség. Elpazarolt fehérség. Szénrajz egy elfuserált pózról, egy emberről, egy merev torzóról. A széndarab nem rögzíti, csak a valóságot. Semmi mást. Még a halvány, láthatatlan kisugárzást sem, amit úgy hívnak, érzelem.

Szén. Pont ugyanaz az anyag, mint a gyémánt, bár utóbbi csiszolt, kidolgozott és áttetsző. Értékes, de merev. Mint a fehérségre rávetült alakzat.

Ez a szén tapad, ahogy a rajzoló kezet feketére színezi. Valami ottmarad abból, ami azon az ötvenszer ötven centiméteres darabkán hagytak. Talán a fekete folt majd hirtelen nőni, nőni és nőni kezd, először csak a karokat lepve el, majd a törzset, a két lábat, majd végül a bájos arcot, az ajkat, a szemet, mindent. Hogy végül ez is egy szenes, mozdulatlan, légüres teret betöltő torzóvá váljon.

Nem lesz így sohasem. Soha senki nem szerette, ha munka után mocskos marad a keze, vagy ha rajtamarad egy bűnjel. Ellenben mindenki imádta, amikor a hűs víz a bőrhöz érés után feketére színeződve eltűnik a lefolyóban.

Szén. Semmi nincs ezen a helyen a magányos alakon kívül, csak szén. A falak sterilek, mintha azok egy műtő falai lennének. Még élet sincsen. Se láthatatlan aura, amit úgy hívnak, érzelem.

Az ajtóba beletört a kulcs. Az utolsó remény arra, hátha benyit valaki a magányos alakhoz, eltűnt. Csak ő maradt és a nihil.

Egyszer majd kitörök a merevségből. Előbb pislogok, aztán kinyújtom a karom, majd felállok, és eléd lépek. Csak mi ketten. Olyan lesz, mint egy szerelmi vallomás. Hogy tudd, létezem.

kiemelt kép forrása: pinterest.com

Szerző:

Nagy Máté

“Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.” – Edgar Allan Poe

Szólj hozzánk!