Szent szavak – avagy ismertető Pilinszky Jánosról

Szent szavak – avagy ismertető Pilinszky Jánosról

Folytatódik a Lendületes lexikon sorozatunk. A mai nap folyamán egy olyan írót, költőt ismertetek, akit szerintem nevezhetünk a magyar irodalom keresztjének. Ő nem más, mint Pilinszky János.

A Nyugat 4. nemzedékének tagja, akik az Újhold című folyóiratban csoportosultak a Nyugat folytatásaként. Elsősorban nagybetűs költő, a csend költője. Verseit olvasva mindig ez a szó jut az eszembe, mintha valaki egy üres sötét teremben elmondaná azokat a sorokat, amiket olvasok, és a tárgyak amikről ír meg-megjelennek a sötétség félhomályában. Ez több okból is érezhető. Lírája tárgyias líra, mely lényege az objektivitás. Akár csak egy vadász, figyel, vár, és azok által a dolgok, tárgyak által fejezi ki mondanivalóját, amiket tapasztal maga körül, amikor jön a vad, lecsap rá, sorokká formálja. Pilinszky elmondása szerint ez amennyire passzív folyamat ugyanannyira aktív is egyben, tényleg mint egy vadász az erdőben.

“A művészet lényege a tényektől eljutni a valóságig.”

pozitivnap.hu

pozitivnap.hu

Másodsorban azért is érezhető a csend verseiben, mert nagyon letisztult stílusban alkotott, olykor prózai egyszerűséggel. Dísztelenség egyszerűségével díszítette olyan színvonalúra alkotásait, hogy azok az egyik legnagyobb magyar költővé tették.

Mindenképp fontos tudatnom vele kapcsolatban azt az információt, hogy mélységesen vallásos ember volt. Piarista, katolikus. A hit, az Istenhez szóló sorok, az örökkévaló mind visszatérő eleme, szubsztanciája alkotásainak. Bár itt érdekességnek megemlíteném, hogy ő maga azt mondta egy interjúban, ha azt kérdezik tőle, hogy hisz-e, azt válaszolja, igen, de ez egy haláláig megkérdőjelezhető válasz, pontosabban meghatározva minden erővel azon van, hogy higgyen.

“az istenek és köztünk ernyedő
fonal irányát olvasom,
a megoldás becsvágya és
kényszere nélkűl“

Jellemző lírájára még a szabadság, a szabad vers forma – a formális kanyargásokat eltolja magától, mert fél, hogy azzal letakarja a lényeget. Továbbá a bűn, a szorongás, az apokaliptikus hangulat. Kollektív bűnösséget érez azzal kapcsolatban, ami a II. világháborúban történt, hiszen akik nem rabként vettek részt benne, hagyták, hogy annyi ember szenvedjen, mind felelős, ő maga is. Ezt egy háború élmény váltotta ki benne, amikor az egyetem befejezése után szolgálatba hívták 1944-ben és kiküldték alakulatát nyugatra. Itt úgymond szemtanúként tapasztalta meg, milyen szörnyűségeket tettek a háború áldozataival. Versei hangulatában a háború utáni ember elveszíti a biztonságát, eljut a senkiföldjére, magára van hagyva, ahol a halál befolyásolja az érzelmét, a reménytelenség, de ő keresi a lehetőséget a megoldásra.

“Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.“

7torony.hu

7torony.hu

Írt hosszabb, sőt néhány egészen hosszú verset is, de ami legjellemzőbb lírájára az a pár soros, néha szinte csak epigrammaszerű terjedelemmel bíró szerzemény. Viszont amilyen rövidek, olyan mélyek ezek a versek, Fülöp László gyökverseknek nevezte őket.

“Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.“

Végezetül, de ahogy mondani is szokás, nem utolsó sorban megemlíteném, hogy írt prózát, verses meséket (amik nem feltétlenül kicsiknek szóltak), valamint négy színművet, és lektora volt annak a Magvető Kiadónak, amely nagy sikerrel működik napjainkban is.

Pilinszkyt olvasni mindig érdemes, hiszen elgondolkodtatnak filozofikus gondolatmenetei, sorai, és alkotásainak egyedi hangja, mely amilyen csendes, olyan hangos valójában, ha megértjük lényegét.

Pár kötet: Halak a hálóban, Trapéz és korlát, Harmadnapon, Nagyvárosi ikonok, Szálkák

Kedvenc versem tőle:

Aranykori töredék

U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

Szólj hozzánk!