Emlékszem egy utazásra, évekkel ezelőttről. Olaszországba készültem, de valahogy mégsem dobott fel a tudat, talán a napok óta tartó esőzések és a végtelen szürkébe öltözött táj miatt. Tudjátok, amikor már olyan régóta tart ez az állapot, hogy szinte azt érzitek, hogy mindig így marad. Felültem a gépre és az felszállt velem. Ott, a magasban pedig olyan látvány fogadott, amit azóta sem feledtem…
Az a bizonyos örökkék ég.
Áttörve a felhőtengeren valamilyen hihetetlenül tiszta és üde közegbe csöppentem, alattam a felhők teljesen másként hatottak, mint a földről. Mint egy hatalmas egybefüggő habcsók, vagy egy hó takarta hegyvonulat. Az útitársam meg is jegyezte viccesen, hogy nézd, ott síelünk. Egyik pillanatról a másikra, nyomott hangulatom derűsbe vágott át, pedig csak annyi történt, hogy felemelkedtem. Felszálltam a repülővel.
Akkor és ott megfogadtam, hogy erre a látványra mindig emlékezni fogok és elő fogom venni azokon a bizonyos borongós napokon, amikor a kedvemmel fogócskázom és nem tudom sehogy sem nyakon csípni. Többnyire sikerül is. Egyre többször sikerül.
Egy ideje pedig arra jöttem rá, hogy a kék eget beleláthatom bármibe, amibe csak akarom. Egy könyvesboltban felfedezett kötetbe, amelynek szavai olyan elemi erővel hatnak rám, hogy magammal kell vinnem. Mert érzem, hogy ha elolvasom, több leszek általa. Egy szabad tavaszi órába a Duna parton, amikor csak élvezem a nyiladozó természet zaját és illatát. Egy rég várt találkozásba.
Megtanultam a saját jó kedvem okozója lenni és nap mint nap időt szakítani arra, hogy kicsit kedvezzek neki. Ez fontos. Ha boldog szeretnék lenni, saját égboltozatomat kell megtöltenem madarakkal, felfesteni rá a ragyogó napot. Időnként megteszi más is, a szeretteim, akik odafigyelnek rám, de én vagyok az egyetlen, aki saját jó kedvének kovácsa.
Ha a felhők fölé futok,
fejemből a gondolatot
akkor se a szél fújja ki,
nekem kell kimozdítani.Vad Fruttik
képek forrása: www.tomclarkblog.blogspot.com; www.pinterest.com
