Sokszor fog el minket az érzés, hogy cél nélkül rohanunk a szürke mindennapok mókuskerekében. Ilyenkor mindig azon gondolkodom, hogy tényleg ennyi lenne az egész? Felkelek, dolgozom, eszem, iszom, megint dolgozom, és ha marad időm, akkor foglalkozom azokkal, akik fontosak nekem, aztán valahol, ott a sor végén ott vagyok én is. Az a bizonyos „mert megérdemlem” és a „na, akkor most törődhetek magammal” című epizód. Mindez a munka, a pénz, a szükségletek, a muszájok és a mások után.
Néhány hónappal ezelőtt hoztam egy döntést. Méghozzá azt, hogy igenis törődni fogok magammal. Szakítok időt arra, hogy kikapcsolódjak, átéljem és élvezzem a különleges pillanatokat.
Sőt! Megadom magamnak a különleges élményeket. Inkább lemondok néhány kötelező dologról, hogy több időt tudjak szánni magamra, és azokra az emberekre, akiket szeretek.
Mikor eljutottam erre a pontra – és el is kezdtem megvalósítani mindezt – újra éreztem, hogy élek. Azt, hogy újra van miért csinálnom a mindennapokat, vannak céljaim, és végre bele merek vágni olyan dolgokba is, amelyekbe korábban nem.
Valaha mertem álmodni igazán nagy dolgokról. Mindent felírtam a képzeletbeli bakancslistámra, de azóta se valósítottam meg belőlük semmit. Mert nem tudtam, mit hoz a holnap, nem voltam biztos abban, hogy kell-e nekem ez az egész.
Most rádöbbentem, hogy igenis kell. Nagyon is akarom. Nagyokat álmodtam, és bebizonyítom magamnak, hogy semmi sem lehetetlen.
És nem, nem tudom, hogy jó döntéseket hoztam-e. Azt sem tudom, hogy mi lesz holnap, vagy, hogy a célok elérése után merre lesz az a bizonyos tovább. De mindig is csodákra vágytam, csak nem engedtem be őket az életembe.
Megálmodtam a csodát. Most hagyom, hogy végre magával ragadjon és elsodorjon.
Nem tudom mit hoz a holnap. Nem tudom mi lesz azután. De azt tudom, hogy ha egy álom megvalósul, utána jön a következő célkitűzés, és semmi sem akadályozhat meg abban, hogy megvalósítsam önmagam.
Hosszú idő után végre érzem… Szabad vagyok. És ez maga a csoda!
Kiemelt kép: paper4pc.com
