Menekülni. Néha menekülni kell a dolgok elől, hogy később kevésbé fájjanak. De hogyan is menekülhetnénk el, amikor a mindennapjaink részei és annyira beleépültek a napi rutinba, az állandó érzelemvilágba, hogy nem tudjuk, hogyan gyorsíthatnánk fel az időt. Versenyt futunk. Minden egyes nap. Próbáljuk elnyomni magunkban azt, ami fáj, próbálunk nem gondolni arra, ami éget, és próbáljuk úgy élni az életünket, hogy ami hosszú időn át megszokott része volt, el tudjuk engedni.
El kell feledtetnünk magunkkal mindezt, hogy felejthessünk.
Így futhatunk versenyt az idővel. Nincs más lehetőségünk.
Ez gyakorlatilag nem is menekülés, talán pont így lehet szembenézni a fájdalommal.
El kell kezdeni valami olyat, amit még soha. Meg kell álmodni valamit, amit még nem mertünk. Olyan harcokat kell megvívni a mindennapokban, amikhez eddig még nem volt bátorságunk. Az új célok, új rutin bevezetése, a kíváncsiság, és az átszervezett mindennapok segítenek elfeledtetni azt, amit el kell engednünk.
A fájdalom persze ott lesz, de azzal, hogy a hozzáállásunkon változtatunk, segít „felgyorsítani” az idő múlását, nem akörül forognak folyamatosan a gondolataink, hogy mikor lesz már végre más, mikor lesz jobb, és mikor jön el az a pillanat, amikor kevésbé fog fájni.
Ha évek múltán gondolunk vissza, akkor is égetni fog. De enyhíthetünk a fájdalmon. Feledtessük magunkkal az időt, így elfelejthetjük azt, amin túl kell lennünk. Mert így kell lennie. Mert ha valaminek vége szakad, akkor az okkal történik, és nekünk el kell fogadnunk azt, hogy új dolgok várnak ránk. Ki kell nyitni az ajtót az újnak, és össze kell csiszolódnunk vele. Más, új, valami egészen rendkívüli. De ez nem azt jelenti, hogy nem nekünk való. Csak le kell vetkőznünk a korábbi szokásainkat, hogy készen álljunk arra, ami most kopogtat az ajtónkon. És ha ezt megtesszük, akkor szeretettel, és nyitottan tudjuk fogadni az újonnan érkezőt.
Kiemelt kép: http://www.v3wall.com/
