Szerdai pozitív – Fényed ki ne hunyjon!

Szerdai pozitív – Fényed ki ne hunyjon!

„Nem tudsz elfutni a gyengeségeid elől. Vagy leküzdöd őket, vagy elpusztulsz. S ha ez így van, miért nem most rögtön? Miért nem ott, ahol állsz?” (Tuti gimi)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, a legtöbbünk mindennapjait igenis meghatározza az a megfoghatatlan szorongás, amely abból táplálkozik, mások milyen véleménnyel vannak rólunk. Mit gondolnak, ha a kabátom színe harsányan elüt a nadrágométól, ha a hajam kócos, mert a reggeli rohanásban nem volt időm megfésülködni, ha egy nehéz nap végén, az ajtón beesve szembesülök a ténnyel, hogy mindvégig egy hatalmas folttal a ruhámon jöttem-mentem, arcomon gyanútlan kis mosoly.

Minden egyes napomon a zsebemben hordozom a tökéletlenségem miatt bennem gomolygó szégyent.

Indokolatlan szorongások tengerében töltjük az életünket, és sokszor fogalmunk sincs, ki az, akinek meg akarunk felelni – de a legtöbbször ez a személy nem mi magunk vagyunk. Pedig gondolj csak bele: ki az, akivel a nap 24 óráját eltöltöd? Aki minden gondolatod, rejtett félelmed, vágyad, bűnöd és félelmed lélegzetvételről lélegzetvételre ismeri? Aki a kezdetektől veled van, és nem hagy magadra? Nos igen, te magad.

Azt hiszem, a legnehezebb, talán legkibírhatatlanabb és legkezelhetetlenebb érzés az, amikor saját magunkban csalódunk. Eltűnik, a naplementével együtt semmivé foszlik az önmagunkba vetett hit, és magunkra maradunk az éjszakában: csak mi, és a szúként szívünket rágó bűntudat és önmarcangolás. Én gyakorlott versenyzőnek számítok ebben a sportágban: általában addig-addig süllyedek az önostorozásban, amíg meggyőződésemmé válik, hogy valamilyen tekintetben ismét elbuktam, és a csalódás lobogó fáklyái bozóttűzként ragyognak fel küzdelmeim vadul feketéllő égboltján. Higgyetek nekem: ez nem a helyes ösvény. Hiszek abban, hogy megfelelő szemszögből kell néznünk az életünk mérföldköveit, sőt több helyről is alaposan megvizsgálhatjuk, és nagyon őszintének kell lennünk, de az sem segít, ha túlságosan kemények vagyunk önmagunkhoz. Miért lennél épp te, aki gáncsot vet a saját lába elé?

Ne hagyd, hogy a bűntudat váljon a legbelsőbb barátoddá, és a hangja dúdoljon altatódalt minden fényes álmod mellé!

 

Kép: Weheartit.com

Manapság minden irányból, minden pillanatban annyi különféle inger ér minket, és a legtöbb azt suttogja, legyünk ilyenek vagy olyanok – nehogy kilógjunk a sorból, vagy pedig éppen azért, hogy a legfeltűnőbbek lehessünk, magunk mögé utasítva mindenki mást. De az életünk valójában nem egy verseny, nem egy végtelen mérce, amelyen minden reggel feljegyezhetjük, milyen mértékben hasonlítunk a társadalom által megkívánt ideálhoz.

A napjainknak arról kellene szólnia, hogy felfedezzük, a napnyugta melyik árnyalatában pompázik valójában a szívünk. Hogy újra és újra harcra keljünk a sikereinkért, a vágyainkért vagy a meggyőződéseinkért, és aztán néha elbukjunk, mert így van rendjén. Hogy megtanuljunk ezzel együtt élni, és ha a sors úgy osztja a lapokat, emelt fővel veszíteni, hiszen ez is egy tanulási folyamat. És mindeközben nem elveszíteni a hitünket az életben és önmagunkban.

Tudom, mire gondolsz: nem, ez sosem könnyű. Sosem fogja senki észrevétlen a zsebedbe csúsztatni a tökéletes boldogság vagy a fájdalom nélküli élet receptjét, hiszen ezek nem létező álomképek.

Nézz csak körbe, figyeld meg az embereket, az arcukat, a gesztusaikat, a mosolyukat, az arcukon futó ráncokat –és próbáld meghallani mindazt, amit nem mondanak ki. Mindannyian a saját démonainkkal küzdünk újra és újra, és ez alól senki sem mentesíthet, nincs más, aki felszabadítson, mert ez a te harcod. De minden újabb hajnalon egyre jobb és jobb vagy benne.

Legyél büszke erre. Hogy harcos vagy és nem engeded, hogy a világ darabokra szakítson, hogy nyílt szívvel és szélesre tárt tenyérrel fordulsz körbe, és belélegzed mások jelenlétét.

Hogy mindig jobb akarsz lenni, és nem éred be kevéssel.

 

Kiemelt kép forrása: https://www.pexels.com/

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!