Szeretném, ha tudnád: szerethető vagy. Az összes kis rigolyáddal, sötétségeddel, gondolataiddal, lényeddel együtt. Tudom, azt hiszed, hogy nem. Hogy veled nem lehet együtt élni. Hogy nem lehet téged elviselni. Hogy elfogadhatatlan jellem vagy, amihez nehéz igazodni. Tudom, hogy mennyire nem szereted magad és elhiszed ezeket a véleményeket. Mert a hozzád közel állók mondják. Hogy furcsa vagy. Meg zárkózott.
Tudom, hogy bántottak. Hogy fáj neked az élet. Hogy azt várod, valaki leenged neked egy létrát a szakadék aljára, nem várja meg, hogy kikecmeregj, hanem lemegy érted és segít neked felmászni. Hogy segítségre van szükséged. Hogy szeretnél igazán szeretni valakit. Hogy mindig reménytelen dolgokat kapsz.
Tudom, hogy magad alatt vagy és nem tudod, mi lenne az a dolog, ami visszahozna téged az életbe. Vagy ki. Tudom, hogy félsz az egyedülléttől, de a valóságos dolgoktól is. Félsz, mert nem tudod, mit akarsz. Vagy mi az, amire szükséged lenne.
Tudok, mindent. Mert én is keresztülmentem ezen, aztán egyszer csak váratlan-várt vendégként betoppantál az ajtón, félszeg mosollyal az arcodon, csillogó szemekkel és én megkönnyebbültem, végre megérkeztél. Nem voltam benne biztos, de az első pillanattól kezdve éreztem, rád vártam. A világ hirtelen színesebb, kedvesebb, szívet melengetőbb lett. Magához ölelt, és azt mondta: most megpihenhetsz, tudom, hogy kimerültél. Minden a helyére állt végre. Féltett kincsként azóta is a szívemben élsz. Részemmé váltál. Csodát tettél.
Kép: www.weheartit.com
Tudom, hogy te is szeretnéd, ha a sors megadná ezt neked. Hogy küld neked valakit, akit el tudsz képzelni a társadként és azzá is válik. Aki a gyűlölt dolgokat szerethetővé, a barátságtalant barátságossá, a gonoszt kedvessé tenné. Aki az élet negatív részeit átfordítaná pozitívba. Aki kincsekké tenné a megélt pillanatokat és ha a hited esetleg újból elszaladna az univerzum másik felére, te csak kinyitod a kincsesládát, az emlékeid között válogatnál, nézelődnél és elhinnéd, lesz ez még jobb is.
Tudom, hogy bánt és hidd el meg fogod kapni, de addig is… Én a távolból vigyázok rád a gondolataimmal. Úgyhogy szeretném, ha felemelnéd a buksidat, kihúznád magad és azt mondanád a világnak, hogy kibírod a megpróbáltatásokat.
Szeretném, ha tudnád: szerethető vagy. Mert akkor, amikor beléptél azon a bizonyos ajtón, én megszerettelek.
“Marja a bor a torkom, és arra gondolok, hogy mégis te vagy a képmás bögrém alján. Hogy jöhet ilyen dolog, mint az árvíz vagy valami női névvel illetett hurrikán, én meg mosolygok, és azt mondom, minden vagy, ami a hitem.”
Albert Tímea
Kiemelt kép: http://www.hbc333.com/
