Szeretnék írni Rólad

Szeretnék írni Rólad

Akkor még nem igazán tudtam, hogy mi ez, de éreztem, hogy mindened kell, nincs visszaút. Próbáltam szavakba kifejezni, versekben megformázni de nem ment. Minden új volt, minden elvarázsolt, az apró figyelmességektől egészen az ingedig. Csak félmondatokba csomagoltam a legelső találkozásunk:

Szeretnék írni Rólad

 
a nevetésedről, a furcsa színű szemedről,
a figyelmességedről, az őszinteségedről, illedelmességedről,
az ingedről, a kezedről,
a legfinomabb teáról meg a mekis kóláról, amitől megfagyott a kezem és
a medúzáról, amit a kocsi párás üvegére rajzoltunk.
a napszemüvegedről
– nem áll jól soha egy napszemüveg sem.
– pedig nagyon jól áll ez a szemüveg!
bárcsak minden nap kedd lenne, vagy legalább csak a vége.
ha mindig ott ülnénk, két kicsi pontként a kocsiban vagy a buszmegállóban.
és tényleg varázsló vagy, hoztad magaddal a Napot, ahogy ígérted.
csillagokról beszéltél meg a Holdról, és hoztál esernyőt mert én soha.
a véletlen műve, hogy a kedvence zenéink szóltak a rádióba,
te meg énekeltél én pedig csendben mosolyogtam, tartottam a kólád és szorítottam,
mert a bordák mögött túl hangosan kalapált a szívem.
olyan érzés, mintha már évek óta kocsikáznánk és ismerném minden rezdülésed:
félszavakból, szavak nélkül – tekintetből, összenézés és kacagásokból.
mindenről írnék, s közben írok is de mégsem.
karakterekbe nem fér az érzés de valahogy belém sem.
nincsenek rá megfelelő szavaim.
szeretnék írni Rólad.

Aztán hónapok elteltével hálát adok minden nap, hogy vagy nekem. Hogy szebb és jobb nem is lehetne a most, hogy az életünk összefonódott, mint a fázós kezeink. Azóta már a szavak sem ragadnak odabent, az érintések fedik egymást és versekben pihennek a mindennapok történései:

Anyajegyek összekötve

halk sóhajok maradtak bezárva egy
fehér lepedőben a paplan ráncai közzé,
nevetéssel meg boldogságillattal.
most már tudom, hogy az anyajegyek a
nyakadon összekötve olyanok, mint egy
mini göncöl-szekér – de tényleg.
szeretem a szobád, az együtt vett kislámpát,
meg a le nem húzott redőnyöket.
a párnád és az illatod rajta, a folyton
vándorló takarót, a meg nem evett pizza-t
az asztalon – és a baracklevet.

aztán, a következő percben, már az autó
szélvédőjén legördülő esőcseppeket figyelem,
az ide-oda mozgó ablaktörlő pálcáját
és dúdolom a rádióban szóló zenét
– amit utálsz de már csak nevetsz rajta –
megsimogatom a hajad, te meg minden
pirosnál megfogod a kezem – ahogy
szokás. már szinte hazajárunk a Tescoba,
minden nap betérünk venni valamit
és ilyenkor olyan, mintha már felnőttünk
volna – mintha saját otthonunkba
vásárolnánk be – persze addig még
megtanulom, hogy attól, hogy a csirkemell
rózsaszín, a kacsa még bordó lesz.

ma meg csak ülök az alvópólódban,
és olyanok járnak a fejemben, hogy
mikor érsz már haza, mikor hívsz
– úgy szeretem a hangod – és
hogy legyen már péntek, mert ilyenkor
fizikálisan fáj – tudod, annyira hiányzol.

weheartit.com

Szerző:

Babrik Alexandra

“láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt?”

Szólj hozzánk!