Szeretteinkre emlékezünk

Szeretteinkre emlékezünk

Átutazunk. Hangosan kell ismételgetnünk ezt magunknak, hogy ki lehessen bírni, hogy túl lehessen élni. Átutazunk egymás életén. Találkozunk és tanulunk. Nem birtokolhatunk senkit és semmit. Megérkezünk erre a Föld nevű bolygóra és próbálgatjuk a szárnyainkat. De mindenki válogatás nélkül átkel. Egy világba, ami számunkra teljességgel ismeretlen. Ezért is maradunk itt félve és rogyadozva a magányban. Néhányan elfojtunk, míg a többiek különféle túlélési technikákat fejlesztenek ki az évek alatt.

Részvét.

Soha senki nem fogja megérteni a fájdalmunk súlyát.

Átutazunk.

Könnyebb csak így lehet, ha hiszünk abban, hogy még találkozunk. Addig pedig itt, mi emberek, fogjuk egymás kezét, és osztozunk egymás fájdalmában.

dividing line

Tudod én még kicsi voltam. Tudod én féltem. Nem mertem bemenni a szobába, nem mertem odamenni hozzád. Azt hittem tőled féltem. Tudod van úgy, hogy néha félünk, csak nem attól, amitől gondolnánk. Most már értem, én nem tőled féltem. Hogy is félhettem volna tőled?

Én a haláltól féltem. Attól, hogy megszeretlek, és akkor itt hagysz.

Aztán egy nap, azt mondták ne menjek fel, maradjak kint, ne így emlékezzek. Lent ültem a kórház előtt, és fogalmam sincs mi járt a fejemben, egyszerre gondoltam mindenre és semmire. Tele voltam érzésekkel, miközben óriási üresség tátongott bennem. Egy kép vésődött belém, egy hatalmas kék szempár, pedig neked zöld szemed volt, mint nekem, de akkor kéken csillogott. Máig sem tudom, hogy én láttam kéknek, vagy tényleg az volt. Igaz volt vagy álmodtam? Egyre kevésbé tudom .Azt hiszem a halál kék lehet, és ott akkor megcsillant a szemeidben, de nem az a félelmetes, nem a gonosz, kínzó halál, hanem a boldog vég, a beletörődés, hogy most kell elmenni, most kell elköszönni. Te már tudtad, hogy mi jön, hogy valami szép, valami boldog. Pedig a halál nem boldog, mégis egy másvilág fénylett a szemedben megnyugtató kéken.                                              

                                                                                                             / Zsú /                                                                

dividing line

Egy teljes hónapig, majdnem minden délután ültem az erkélyen, a megszokott helyemen, a rozoga, fehér, műanyag kerti széken, mely mindig a nagymamámra emlékeztet. Azokra a napokra, amikor hűvös őszi vagy épp tavaszi délutánok voltak, és én elkértem a piros, kötött kardigánját, és órákon át egy helyben, mozdulatlanul kuporogtam a kemény széken, és az orrom megtelt a mama-illattal.

Most is ott ülök, mindennek háttal, csak én és a természet, de már nem érzem a nagymama illatát. Hiányzik. Az a puha, mézédes, még sem tömény, hanem pont kellemes illategyveleg, melyet csak a mamák képesek magukból árasztani. Az örök nyugalom, meghittség, a letűnt korok újraéledése, a tisztaság és ártatlanság.
Bárhogy próbálom megerőltetni az emlékezetemet, nem jutnak eszembe boldogabb és nyugodtabb idők annál, mint mikor ideköltöztünk a nagymamám házába, és együtt élhettem vele. Sosem volt igazán anyukám, ő az volt helyette is. Az én vidám, szuper, szerethető, harcos, mindenre kész mamám. Aki bármit tettem, bármit mondtam, ugyan úgy szeretett. Ő sütötte a legjobb süteményeket, ő tudta a legjobban elkészíteni a madártejet, melyet még akkor is megettem, mikor már beteg volt és gyenge, és egy csorbult szélű tálban készítette el, és tele volt porcelándarabokkal. Megettem, mert nekem csinálta. 

Még ma is, amikor belépek a szobájába, úgy látok mindent, ahogy a betegsége előtt volt. Minden a helyén van. Ott ül a nagymamám is az ágyon. Vasárnap van, épp kosztümös film megy a tévében vagy műkorcsolya. A hajában csavarók vannak, csillog a szeme. Én leülök a kisszékre, úgy teszek, mintha a tévét nézném, közben meg azon gondolkozom, mennyire szeretem őt. 

Azt mondták nekem, hogy majd enyhül ez a hatalmas űr a szívemben, a nagy súly a mellkasomról és a gombócok a torkomból, majd fokozatosan eltűnnek. Nem így lett.

A nagymamámnak köszönhetek mindent. Mert bár meghalt, számomra még mindig él, itt bent, a szívemben, abban a zsebben, amit csak neki tartok fent. S minden vágyam az, hogy büszke legyen rám, hogy azt mondja, igen, ő az én unokám. Miatta csinálom. A tegnapot, a mát, és a holnapot.
Érted teszem, mama.

                                                                                                            / Széni /                            

dividing line

Emlékszem rá, ahogy ott ült a narancssárga fotelban. Békés volt és bölcs. Kerek, nagy pocakján pihentette vénülő kezeit. Ő tanított meg cigánykerekezni. Csak ült nyugodtan, és mondta mikor nyújtsam ki a lábam, hogy mikor és hogyan vegyek nagyobb lendületet. Hihetetlen volt. Addig próbálgattam amíg nem sikerült. Ez volt az első közös sikerünk.  Mindig a János vitézt mesélte. A kedvenc története volt, ahogy az enyém is. Soha nem versben mondta, úgy ahogy Petőfi írta, a saját szájíze szerint mesélt. Mondhatni teljesen átköltötte a klasszikust. A mai napig emlékszem rá. Mikor aztán később tanultuk az iskolában, én voltam a leglelkesebb, mert nekem jelentette a legtöbbet.

Ahogy az évek haladtak előre, és jöttek a betegségek; a cukorbetegség, úgy a pocak is eltűnt sok mindennel együtt. Jöttek a küzdelmek, amikor szembe kellett nézni halállal, önmagával, az eddigi életével. Teljesen megváltozott. Nyugodtabb lett, igazságosabb, őszintébb. 

Búcsú nélkül hagyott itt minket, egy éve. Édesapám mondta el. Aznap vele mentem haza kocsival. Nem tudtam megszólalni, lefagytam. Utáltam magam a hidegségemért, amiért nem tudtam semmit csinálni. Csak ültem bambán, és bámultam a tájat. Nem fájt, nem éreztem semmit, nem bírtam felfogni. Kellett hozzá egy kis idő, amíg tudatosult. Szédültem, és hányingerem volt. Üvölteni akartam, és szólni apának, hogy álljon meg, de nem tettem. Kitett a ház előtt, ő elment intézni a temetést, én meg kábán betámolyogtam a házba, akkor már ott voltak, mardosták a szememet, a nem kívánatos könnyek. Beszaladtam a fürdőszobába. Nem akartam, hogy lássák a fájdalmam.

Jéghideg szél üvöltött. Kegyetlenül támadt ránk, megfagytak a végtagjaink a hidegtől. Így búcsúzott el a nagyapám. Dühösen, stílusosan, hogy ne felejtsük el sohasem azt a napot. 

Egy éve ment el. Bánom, hogy nem mondtam meg neki mennyire szeretem. El kellett volna mondanom, minden nap, ahányszor csak alkalmam lett volna rá. Sosem búcsúztam el tőle. Nem volt jó ember, de a nagypapám volt, a gyermekkorom, a múltam, a lényem része. Lehet, hogy idővel nem emlékszem majd a hangjára, a tetteire,a mondataira, vagy arra a fekete napra, de a szívemben mindig ott fog lakni, egy külön neki szánt helyen. Egy szappanbuborékba zárva, amit senki nem pukkaszthat ki.

                                                                                                / Vera /

c2c36cab4c4e485422abaf60efee6020

A hangok közti szünet a zongorán. Percenként szétmálló idő.
A vágtató fehér lovas egy kék sakktáblán.
Kézropogással tördeljük a perceket. Egyforma mind.
Tízig számolom őket, és még mindig,
minden sejtem ugyanolyan. Félelmet keltőn mered rám, a végtelen
messzeségből a plafon. Talán csak egy
kabóca fekszik az óra hátlapján. Mindig a hatoshoz érve figyelek
fel. Ismerem az eső hangját, ismerem a perceket. Kecskebékák
várják a tavaszt. A varjak beletörődnek az időtlen télbe. Ólmok
végzik az idei szántást fehér mellkasokban. Tükröztetem magam
a fénnyel, mely egyszer a nyáron, megadta magát nekem. Ecsettel
kenem eperszínűre a szád. Vonala benne van, kezem remegésének
ritmusában. Mindenhol lesz majd egy kövér pillangó árnyék
a plafonon. Bármely városba megyek, bárki fekszik majd mellettem.
Sóvá vált szavak. A bőrön pedig mindig lesznek rajzolt
jelek, tintával, festékkel, ráncokkal.

Aztán a hó, mohón betakar
mindent, mi pedig továbblépünk észrevétlen,
mintha ott sem lettünk volna.
Egykori énünk, még csak árnyék sem. Holnap talán
nyár lesz. Félredobjuk a naptárt, és elhisszük, amit el akarunk.
Független vagyok a megszokásoktól, az egykedvű konvencióktól,
a hajnal harapásaitól, a fagytól,
amit a szélvédőn felejtett az éjszaka.
Addig akarok élni, míg tart ez az élet.

Hogy lehetnek ennyire áttetszők az utcák, ennyire légmentesek.
Emlékek gyalogolnak felemelt tekintettel szemben velem, a hídon.

Aztán én voltam a fekete szín. A világ színe, pedig a hó volt. Könnyeden, és üresen mosta tincseimet a szél, arcom elé. Csak ott kezdett olvadni, ahová léptem. Gondosan követtem a végzetet. Lábam nyomába léptem. Apró fog nyomok maradtak a világ vége után a hóban. Üres voltam. Üres volt minden. De persze mindent túlélünk.

                                                                                                  / Timi /

2d7de121cec5f347f6f51d19c4283f08

 

Rengeteget veszítettünk. Mégis azt gondolom, hogy a lehető legszerencsésebbek vagyunk, hiszen átélhettük milyen az igazi szeretet. Olyan önzetlen és tiszta szeretetben fürdettek minket törékenyeket ezek a szülők, nagyszülők és rokonok, ami talán páratlan életünk során. El nem múlik belőlünk. Részünk már. És sokszor, ha kiszakad a tüdőnk a félelemünkben, akkor csak arra kell gondolnunk, hogy fentről vigyáznak ránk. Talán még nagyobb szeretettel őriznek, mint arra itt képesek voltak. 

Adjunk hálát az életért minden nap!

És ne felejtsük el kimondani, hogy:

S Z E R E T L E K !