Minden egy egész kicsi pillanat alatt történik. Addig, míg meglátsz valakit és abban a másodpercben, nem tudod félre fordítani a fejed; soha többé. Még ha idő teltével már nincs is az életedben, a pillantásod és figyelmed ott marad( t) abban a csodás pár másodpercben.
Napok óta kínoz egy idézet, amit pár hete olvastam, de azóta se találom, így most magam kell összeszednem mondandóm.
Azt mondta nekem egy dögös latin lány, hogy olyan valamire van szükségem, ami inspirál. Beszéltem egy fiúval, akivel sosem találkoztam, csak váltottunk pár (száz) levelet. Olyan dolgot művelt velem, amit más eddig ennyi idő alatt nem tudott volna megtenni. Leverte a láncokat az oly rég fogságban tartott Főnixemről. Erejétől lelkem hirtelen kapott lángokra és a rég elhullott tollak visszanőttek helyükre. Bármire képes lettem volna. Vagyis, csak azt hittem….
Az előbb nem írtam igazat, ugyanis, egyszer találkoztam vele. A valóságban. Vajon létezünk-e? Vagy csak szavak és mágneses mező vagyunk? Érinthetem-e? Élőben is képes így beszélni? Képes így felszabadítani?
Ha jól emlékszem, az elveszett idézetben valami olyasmi állt, a nőnek az a mágikus képessége, hogy őszinte, mert bármelyik pillanatban megtehetné, hogy hazudik. Hát tessék, az igaz szavak.
Megérintett. Létezett. Láttam a szememmel és hallottam a fülemmel. Megnevettetett. Több dolgot akartam tenni, többet akartam neki mondani, de valami (még akkor) nem engedte. Saját magam hátráltattam. Pedig…pont én beszélek folyton a bátorságról. Arról, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, és ha olyan valaki fogja meg a kezed, az (ég szerelmére) Ne engedd el! Na, hát én nem így cselekszem mostanság. A pozitív, hogy legalább tisztában vagyok ezzel, és centiméterenként haladok csak előre, az időt húzom, mintha hatalmam lenne felette, közben a főnixem ropogósra süti a belső szerveim. Nem is mondom, hogy nem fáj, mindennap az ébredés; de nem azért mert dolgozni kell menni, hanem mert a lidércek az éjszaka folyamán kikavart mérgétől egész nap émelyeg a fantáziám.
Az az összefirkált papírzsebkendő és azóta megírt színes cetlik, a szerencsehozó Buddha ismeretlen helyzetben heverhetnek valahol.
Eltűnt. A fiú is. A tárgyak kiragasztva emlékeztetnek egy olyan apró pillanatra, ami felkavarta több ember sorsát aznap és véletleneken gördülve, az idő és végzet játékával mindenki ott foglalt helyett, ahol akkor abban a percben lennie kellett.
Megfagyott a levegő. A döntések megálltak az agyamban. Elmúlt a nyár, a fákról sárga levelek kezdtek hullani, és a szél egyre közelebb jött, erősebb lett, míg be nem költözött a szívembe. Rádöbbentem, hogy a dolgok nincsenek a helyükön. Bort ittam és vizet prédikáltam. Ahogy próbáltam inspirálni másokat, azt mondtam, az élethez kemény erő és bátorság kell, leírtam, hogy ezt higgyék el, és pont belőlem fogyott ki az az elszántság. Én nem hittem el a saját szavam. És a fiúnak volt igaza. Én nem létezem a valóságban. Amit le tudok írni, ami lentről jön, azt nem tudom kifejezni, elmondani és kitapogatni.
Majd, amikor már a padlót verik a szavak, mert tolonganak ki a fejemből, a szobámban feltűnő rend van és egyre csak tűnnek el a képletek; világosság szökik a szobába. Bárhogyan is kellett/kell lennie. Az oka ennek is ott van valahol. Azt nem tudom, hogy már rájöttem, vagy még mindig csak árnyékok futkorásznak a térben?; de ha ez segít(ett) felszabadítani bennem a rabságban fojtogatott főnixet, akkor köszönöm. Nem tudom, hogy valaha olvasom-e még a fiú szavait, vagy találkozok-e még vele és találkozhat-e velem, azzal az igazi lénnyel, akinek lennem kéne (aki vagyok).
Amikor belülről harapdál az a szörny, a szívembe szúr az erős fájdalom, amit nekem kéne használni ellene, azt érzem, hogy az az olasz sztori létezik. És valahol ott van a levegőben.
Csak újra be kéne vonzani.
