Színarancsszínű égbolt almazöld csillagokkal  – Boris Vian: Tajtékos napok

Színarancsszínű égbolt almazöld csillagokkal – Boris Vian: Tajtékos napok

A múlt héten egy egészen szívbemarkoló, ám mégis felemelő és édes könyvről írtam facebook oldalamon. Ez most sem lesz másképp, azzal a különbséggel, hogy a francia Boris Vian szerelemmel, keserűséggel, álomvilággal, és narancsszínű égboltot beragyogó almazöld csillagokkal teli tollából hoztam el nektek a Tajtékos napokat. Na, jó, hazudok, talán a felemelőt nem venném a jellemzők közé és valami egészen mással jellemezném.

A történet a gyönyörű és elbűvölő, azonnal minden férfit, de legfőképp Colint szerelembe ejtő Chloé-ról és hitvese szerelméről szól, ami eget rengető. Mindent beragyogó. Talán ha a napkeleti bölcsek lennénk, vezetne bennünket. Az első perctől. Beteljesülő. Az író beleránt bennünket ebbe a hatalmas porcukorvárosba, beleültet a csodaszékbe és hagyja, hogy játszanak nekünk egy számot a koktélzongorán, amíg parányi egerek veszik le rólunk a cipőt a szakács által felkínált ínyencségeket kóstolva egészen beleszédülve.

“Hosszú, hosszú hónapok kellenek, hogy elegem legyen a csókokból, amiket magának adok. Hónapévek kellenek, hogy kimerítsem a csókokat, amelyeket magára akarok lehelni, a kezére, a szép hajára, a szemére, a nyakára…”

14002559_1383602778335934_521319597_o

A szerelmespár élete szokásos módon zajlik, már ha mondhatunk ilyet. Egy szürreális álomvilág fon körbe bennünket, talán Andersen meséi juthatnak eszünkbe vagy Alice-t keressük a fehér nyuszi után botladozva a bokor mögött. Azonban valami történik. Az addigi szürreális marcipán ízű borostyánsárga illatos lufiból egy komor, nyirkos, dohos reggelen a valóság finomságot nem ismerve könyörtelenül felráz.

Chloé és Colin élete az addig ízes aromákkal komponált selyempólyából a sötétségbe zuhan. Vajon megtalálják a fényt? Vajon elég erős a szerelmük, hogy mindent túléljen?

A könyv második része jeges vízzel teli vödörként csap arcon minden oldalnál. Hogy lehet ennyire abszurd és elvont módon leírni a hiábavalóságot, a reménytelenséget, a munka világának kiélezett fogakkal teli habzó száját, amiben kapálózó sebzett vadként vergődünk? És ha túléltük mi a bizonyíték, hogy minden rendben lesz? Vagy akkor van minden rendben, ha túléltük? Egyáltalán minden tragédiát túlélünk?

 

Írta: Szofi

Kiemelt kép: http://coffretcollector.fr/

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás