„Színezd újra…”

„Színezd újra…”

Az elmúlás utolsó pillanatait éljük. Még minden szürke és rideg. Nincsenek színek, nincsenek illatok és az érzéseink is be vannak zárva egy befőttesüvegbe, amit elrejtettünk a legmagasabb polc legeldugottabb zugába. Mintha csak a megfelelő pillanatra várnánk, hogy újra elővegyük őket és megtöltsük velük a mindennapjainkat.

Aztán lassan a nap első sugarai megtörik a szürkeséget és megvilágítják elrejtett kis üvegcsénket. Ekkor óvatosan levesszük, nézegetjük, majd megpróbáljuk kinyitni. Nehezen és erőlködve, de végül sikerül.

Egyszerre megtelik minden élettel, újra megjelennek a színek és az illatok is. Eltűnik mulandóságunk szürke fátyla, amely eddig féltve óvta előlünk az élet minden rejtett szépségét.

Újra képesek vagyunk hangosan nevetni, őszintén szeretni és bátran élni. Újra előbújik belőlünk a kíváncsi, álmodozó és örökké önmagát kereső gyermek, aki csak arra vár, hogy pajtásra találjon, akivel együtt álmodhatják tovább az életüket.

És az az igazi öröm, amikor olyan pajtásra találunk, aki a mi álmainkat is képes velünk együtt álmodni. Mert együtt szebbet, jobbat, többet, színesebbet merünk álmodni. Hisz most már tudjuk, hogy ha újra eltűnnek a színek, akkor már lesz valaki, aki segít nekünk újraszínezni életünk minden egyes kis zugát. Már nem egyedül kell megtalálnunk, azt, ami elveszett. Már ketten vagyunk.

Ne féljünk hát a szürkeségtől, poroljuk le a mi kis üvegcsénket, nyissuk ki és keressük meg azt, amit látni szeretnénk az életünkben. Aztán találjuk meg azt, aki segít mindezt még szebbnek látni és nem hagyja, hogy újra bezárjuk az érzéseinket és azok a szürkeség martalékává legyenek.

Kövessetek minket a facebookon is.

Szerző:

András Viki
Bonyolult ember, egyszerű döntésekkel, őrült érzésekkel

Szólj hozzánk!