Belefáradtam.
Csalódottságot és viszonzatlanságot söprögetni a szívem táján.
Próbálkozni, feltépni zárt ajtók kilincseit, kihalt szobákban lépkedni.
Üres tekintetekben keresni a valamit.
Érző szívekben gubbasztva találni a múltat.
Mindenki valakié és biztosan én is vagyok valakié. Valakié, akinek a szívét megtölti emlékem lerakódott pora.
Szívtakarítás.
A legrosszabb az, hogy pont A LEG-eket kellene határozott mozdulatokkal kisöpörni. Azt hiszem erre senki sem képes. Felejtődik a rossz, ami pedig szép volt, lerakódik.
Sosem lesz már olyan, de a nosztalgiában ragadunk. Dédelgetjük megkövesedett érzéseinket, valóságos hegyet építve ezzel magunkban. S ember legyen a talpán, aki képes egy hegyet leomlasztani.
Tudják vajon, hogy akinek a kezét fogják, az gondolatban valaki mással jár kéz a kézben? Azt hiszem nincs lehangolóbb annál, mint amikor érzi az ember, hogy egy olyan szívet ostromol, amin a foglalt feliratú tábla díszeleg, miközben esküdni mert volna rá, hogy a megismerkedés pillanatában az volt odaírva: kiadó.
A szavakat megölik a tettek, vagy éppen fordítva. Minden lépés mellett ott egy egérút.
Semmi kockázat.
Semmi all in.
Kifacsaródtunk.
Én pedig üresedni vágyom.
Elhasználatlan helyeket, sosem taposott tereket, emlék nélküliséget.
Olyan érzést, ami senki másé nem volt még, ami nem valaminek a pepitája.
Valami egyszerű, tiszta forrást.
Azzá az eggyé válni, aki egy egész szívet tölthet meg, mert nincsenek foglalt, elsorvadt helyek.
Beivódni.
Rajongani.
Úgy igazán égni.
Felfedezni.
Vagy visszatalálni.
Mindegy is.
Csak ott lenni, abban a szívben, amelyben nincsen ha, és de, és más. Csakis én.
Akit én dobogtatok.
“Kívánom azt a hullócsillagot.
El is kapom majd. Épp a föld felett.
Utolsó fénye áttapad kezemre.
Ki akkor hozzám ér, belém szeret.”-Karafiáth Orsolya
képek forrása: www.tumblr.com
