Szóöltések és mozdulatképek – interjú Szabó Imola Juliannával

Először Herbert Anikó hívta fel a figyelmemet Imola Varratok c. kötetére, amit még a kiállítás előtt be is szereztem. Már akkor éreztem, hogy mintha ez a lány tényleg a lelkemnek írna. Aztán eljött a kiállításmegnyitó, és az ott olvasott szöveg teljesen meghatott. Egyre inkább érdekelni kezdett, hogy ki lehet ez a lány, aki tényleg ennyire át tud látni az emberi lélek szövetén. “betűéspixelrakodómunkás” írja saját oldalán, valamint táncelméleti szakíró, kiadványszerkesztő, író, intermédiás alkotó. Úgy hiszem izgalmas, egyedi és tevékeny pálya az övé. Díjai, publikációi és könyvei alátámasztják, hogy érdemes rá felkapni a fejünket. Hamarosan megjelenő új mesés kötete kapcsán is felkerestük, hogy meséljen magáról, az írásról, a táncról, a képekről, a családról, mindenről, ami jelenleg fontos az életében.

Mikor kezdett érdekelni az irodalom? Hol publikáltál eddig?

Hat évesen már rímeket blablázva ugráltam fél lábon. Anyukám rengeteg Weöres Sándor verset olvasott nekem.  Akkor azt hittem, hogy ez így normális. Majd a színház és a tánc ejtett rabul. Aztán a színházrendezői felvételin megértettem, hogy engem mindig a szöveg mozgat. Onnan indulok el, és oda térek vissza. 2012-től publikálok komolyabban. Azóta többek között az ÉS, Holmi, Műút, Tiszatáj, Helikon, Ex Symposion, Irodalmi Szemle, Csillagszálló, Palócföld, Bárka, Fluid Raven, Spanyolnátha, Pannonhalmi Szemle stb. hozta le a szövegeimet.

A szövegeid legtöbbször nagyon személyes hangvételűek. Megtörtént eseményekből táplálkozol?

Nem kifejezetten, de sok saját élményből táplálkozom. De a személyesség inkább empátiából és érzékenységből fakad. Van egy képzeletbeli zsírkrétám, amivel bármit át tudok rajzolni és satírozni. A személyessége abban rejlik talán, hogy csak az én kezemben fog így. Szerintem létezik valamiféle kollektív-tudat. Ilyen közös csomagunk  például a gyászmunka. A Varratok kapcsán sokat mondták, hogy úgy érezték, hogy az ő nagymamájukról vagy apukájukról írok, hogy az ő történetszálaik is benne vannak a könyvben. Ez egy fontos visszajelzés volt számomra.

Nem csak az írással foglalkozol, hanem táncinterpretációkat is készítesz. Ezt hogyan lehet elképzelni a gyakorlatban? Hogyan készülnek el?

Táncelméleti szakíróként diplomáztam. A táncinterpretációkat előadások kapcsán írtam-írom. Ezek inkább reflexív és metaforikus írás-kísérletek, nem kritikák. Nagyon érdekel, hogy miként lehet létrehozni egy olyan nyelvi struktúrát, ami képes hitelesen, egyedi módon, de mégis leíróan beszélni a táncról. Az Ellenfényben és az ÉS-ben publikáltam pár ilyet, de amióta otthon vagyok a gyerekekkel, azóta inkább tanulmányokban gondolkozom, keveset járok előadásokra. Van egy Hommage á Pina Bausch verspróza ciklusom, ezen sokat dolgozom. De ez teljes mértékben szépirodalmi szövegtest.

Ez után, gondolom nem meglepő a kérdés, hogy inkább vizuális típusnak tartod magad?

Sosem rajzoltam jól. Inkább a képzelgős-álmodozós alkat vagyok. Aki a fejében lévő képeket nem képes manuálissá tenné. Így csak a saját szürreális víziója marad a sok szín és forma. A férjemtől kapott fényképezőgép nyitott először egy aprócska üvegajtót a másik világra. Hosszú és gyötrelmes munka árán megtanultam a nulláról montázsokat készíteni, könyvet tervezni és videót vágni. Lett egy új szemem. Egy bolygóm, amin bármekkora fákat tudok növeszteni, és ha akarom, akkor a feje tetejére állnak a házak, vagy kék színű lesz a föld. Ezt a szemet teljesen Zsorzsnak, a férjemnek köszönhetem. Nélküle sosem derült volna ki, hogy így is tudok látni.

Valamint persze ne felejtsük el a fotókkal/képekkel is nagyon jól tudsz dolgozni. Milyen munkákat készítesz még?

A kiadványszerkesztés és a videó most a legizgalmasabb terep. Nagy meglepetésemre a Liszka hintája című könyvtervem (szöveg, képek, tervezés, tipográfia) bekerült a Molnár István-díjazottak közé. Az új könyvem trailerén dolgozunk most sokat, és emellett versvideókat is készítek. Plakát, flyer és olykor arculat is kikerül a kezeim közül. De a legnagyobb kedvencek a könyvborítók.

“Szárnyakkal ébredtem. Úgy könnyebb ablakot pucolni. Műanyag-fólia fény. Rebbennek is. Mozgatom őket, ahogy kaparom a szutykot. Azt mindig kaparni kell.”- Varratok

Ahogy a Varratok c. könyved a kezembe került, rögtön láttam, hogy egy jól kidolgozott, egységes mű lett. Milyen érzés volt a kezedben tartani? Minden belefért, amit szerettél volna?

Nagy hajrá volt a vége, a nyomdába adás. Életem második könyvterve, így nagyon izgultam, és elképzelni sem tudtam, hogy majd élőben milyen lesz. Hogy a papír majd tényleg tapintható lesz-e, és a fekete, meg a betűk… Nehéz egyszerre a szöveget és a könyvtestet is egy emberként fogni át. Palman Zsuzsi sokat segített, nagyon hálás vagyok neki ezért nagyon. Azt hiszem, hogy amit akkor tudtam, a körülményekhez képest, azt beletettem. Sokat tanultam az útból, amíg készült, és sok mindent máshogy csináltam már a második könyvnél. A Varratok egy vakmerő és fontos állomás az életemben.

Sok munkátok volt az előkészületek során? Honnan jött az öltés, mint szerkezeti elem? Mit jelképeznek számodra?

Nehéz volt a versprózákat összefűzni. Éreztem, hogy ez veszélyes ez a kötéltánc, ha nem elég feszes a huzalozás, akkor lezuhanhatnak a szavak a semmibe. Aztán valahogy kitaláltam a címet, a Varratok szót. És onnan minden pillanatok alatt összeállt. Képzeletben egy fájdalomtestet akartam összeölteni ezekkel a szálakkal. Azért is minden szakadozott és csak pillanatnyi benne, nincsenek történetek, csak részletek. Vannak konkrét és elvont öltés nevek a fejezeteknél. Ebben pedig a szürreális hétköznapokra szerettem volna utalni. 3 év szöveganyaga került Zsuzsi munkái mellé. Ő külön a fejezetekhez készítette a képeket, mint belső borítókat. A külső borítónál a madaras kép volt az, amit megláttam és tudtam, hogy ez az. Aztán Zsuzsi már ezt a képet alakította és formálta a végsőre, a tőle megszokott érzékeny tisztasággal. Egyszer remélem, hogy készül majd a kötetről egy olyan recenzió is, ami nagy ívű részletességgel fejti fel ezeket az összefüggéseket is a könyvtestben.

“Ahol senki. Nincs már senki. Csak szövet és a szekrény. Belebújok. Órákon át számolom a fény változó foltjait. Hátha nagyapa, hátha ami eltűnt visszacsenhető. A bőröndből a pulóvere, szürkés-kék fonalak csomói. Bolyhos és büdös. Felveszem. Kilóg a karom, mint a fák a kertből. Megölelném.” – Varratok

Hogyan néz ki mostanában egy átlagos napod?

Nagyon nehezen ébredek, a kávéig moszatszerű izé vagyok. Összekészülődünk. Felkötöm a kisfiam a hátamra (aki 2 éves, és ha nem így tennék, akkor sose érnénk sehova időben), a kezembe Csuszi (a kutyánk) póráza, és elvisszük Lilust az óvodába. Később  átjön mamám és segít, hogy tudjak kicsit dolgozni. Na meg rajonganak érte az unokái. Utána délben rohanunk Lilusért az oviba, majd játszótér, vásárlás, vagy tornára kell vinni a nagyobbat stb. Aztán ha sikerül, és Ambrus bealszik, akkor kicsit megint dolgozom. Majd főzés, vacsora. Ez az egy, amihez nagyon ragaszkodom, hogy együtt vacsorázzunk. Ilyenkor van egy kis időnk  arra, hogy mind együtt legyünk. Aztán fürdetés és fektetés, ez a leghangosabb része a napnak. Majd körülbelül este tízre odaesem-odaesünk a gép elé. Egymás mellett van a gépünk a férjemmel, így azért még ilyenkor is azért együtt tudunk lenni. Aztán olykor hajnalig írok, javítok, tervezek,  a napközben kinyitott és félbehagyott cikkeket olvasgatom, emailekre válaszolok. Most egy hete könnyebb, mert már anyatejetlen vagyok. Amíg még éjszaka is etettem, addig sokszor elaludtam ülve, vagy visszaaltatás közben. Most ameddig bírom fejjel, és határidővel addig dolgozom, aztán elalszom. Nagyon szeretem a gyerekeim alkotta kis univerzumot, így nagyon ritkán szoktam-szoktunk kimozdulni, és akkor is inkább munka miatt. Örülök, hogy van internet, és akár Kuala Lumpurba is dolgozhatok pizsamában, miközben a kisfiam az ölemben autózik.

Az új könyved májusban, jelenik meg Kinőtt szív címmel, amit felnőtt mesekönyvnek írtatok le. Az illusztrációk már így előzetesen gyönyörűek. Annyit elárulhatsz, hogyan fog felépülni a kötet? Szükségünk van felnőttként is mesékre? Lesz esetleg könyvbemutatód?

A kötet több szempontból is rendhagyó. Két részből áll. Az első része a Szélkislány firkantásai egy gyászoló kislány naplója. A második, a Zsilike a kabátja, amiben ebben egy vak kislány története elevenedik meg. Számomra mindkettő a megszokás drámája. Gyerekhangon íródott, de talán felnőttek számára érthetőbb történetek ezek. Ezért találtuk ki ezt a „ címkét”, hogy jelezzük, hogy itt valami szokatlanról van szó. Emellett Braille-írásos melléklet is készül a könyv mellé a Zsilike kabátja című részből. Nagy öröm volt, amikor sikerült ezt megszerveznem. A könyvet Maros Krisztina illusztrálja, és minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy igazán különleges és szép lesz.

A könyvbemutató május 20-án lesz az RS9 Színházban. Nagy összművészeti akcióra készülünk. Lesz videó (Zsorzs), zene (Spiral Road és Krolikowski Dávid), felolvasá Tóth Kingával, beszélgetés Maros Krisztivel és Darvasi Ferivel, és még installációk (Herbert Anikó) is. Számomra minden könyvbemutató egy ünnep. És itt különösen összeérnek a szálak, mert apukámnak ajánlom az estet, aki hosszú évekig ebben a színházban dolgozott. Szerencsés vagyok, hogy ilyen sokan segítenek abban, hogy izgalmas és tartalmas lehessen ez az este.

Mik a terveid a jövőre nézve? Van esetleg olyan alkotó, akivel úgy érzed, hogy hosszú távon együtt tudnál működni?

Rengeteg tervem van, remélem lesz erőm és időm megvalósítani őket. Az évek alatt szerencsére kialakultak azok az alkotói kapcsolatok, amik fontosak számomra. Nélkülük sehol sem lennék, rengeteget tanultam-tanulok tőlük. Palman Zsuzsi, Herbert Anikó vagy Maros Kriszti olykor már előre tudják, hogy mire gondolok, meg sem kell fogalmaznom. Zsorzs két nap alatt összerak egy videót, amíg én kitalálom a következő ötletet. Darvasi Ferenc pedig nagyon jó szerkesztő, örülnék, ha még sok könyvet készíthetnénk együtt. Németh Eszter és Rét Viki véleménye mindig sokat jelent. Próbálok nyitott maradni új impulzusokra, így például most egy kamasz könyvön dolgozom Metzing Eszterrel, egy fiatal és ígéretes grafikussal. Herbert Anikóval pedig egy hihetetlen izgalmas nemzetközi projekt közepén tartunk, és nagyon inspiráló a közös munkafolyamat. Egyetlen nagy célom van a jövőre nézve, hogy a gyerekeim büszkék lehessenek arra, amit csinálok. És mindig megmaradjon, hogy tétje van annak, amin dolgozom. Legyen erőm elhagyni a komfortzónáim. Ha ez sikerül, akkor talán mindig megtart valami „esőtenyér. “