szövőpókok

szövőpókok

Azt hiszem, nekem szükségem lenne anonim összejövetelekre, ahol leszoktatnak a rossz szokásaimról. Ilyenekre gondolok, hogy: „szerelemtől függők csoportja”, „múltban élők leszoktató programja”, „mániákus ragaszkodás leküzdése”, „őrülten félők az egyedül maradástól”. Csak beülnék a körbe, azokra a rozoga székekre, amiket talán a kétségbeeséstől szorongató kezek, és a szék lába köré kulcsolt talpak tartanak össze. Persze, egy perce sem venném le a napszemüvegemet, hiszen az évek során a legjobb védelmemnek bizonyult. Ha rossz napom volt, ha utáltam mindenkit, ha épp fel voltak dagadva a szemeim a sírástól – napszemüveget tettem, ezzel megvédve magam attól, hogy bárki is belém lásson a szememen át.
Szóval, ülnék ott és hallgatnám a sorstársaimat, akik ugyan azokat az érzéseket írják körül, ugyanazt érzik, mint én… csak talán a történetük más egy kicsit. Aztán, ha rám kerülne a sor, nem tudom, beszélnék-e. El lehetne mondani azt a mindent, ami bennem játszódik? Hol kell elkezdeni?

Azt mondtad nekem egyszer, hogy jó lenne, ha végre valamit az elejétől kezdenék el, hogy megérthesd. De hol az eleje? Bennem már összekuszálódott minden szál. Én ezt a hatalmas hálót már nem tudom kibogozni. Egy szövőpók olyan tökéletesre szőtte a hálóját az én szívemben, olyan jól befészkelte magát az élettörténetem közé, hogy én már nem tudok vele mit kezdeni. Belém ragadtál, hiábavaló minden küzdés. Albert Timinek igaza van: „Nem hiszem, hogy kellene, vagy lehetne veled, vagy nem veled.”

Frusztrál a gondolat, amikor rájövök, hogy minden, amit valaha írtam, minden, ami valaha összeállt bennem kész mondattá, hozzád szól. Te inspirálsz. Mintha még mindig neked akarnék megfelelni, mintha azt akarnám, hogy ráébredj arra, hogy mit veszítettél. Azzal, hogy hagytál eltávolodni. Hagytad, hogy közted és köztem létrejöjjön ez a tátongó űr, amit hiába akarok átívelni egy híddal, már nem megy. Nincs az a híd, ami átérné, és elbírná azt a tömérdek kételyt, kérdést, félelmet, amit magammal viszek. Néha vannak ilyen apró próbálkozások, hogy felépítek valami tákolmányt, eljutok valahová és megközelítelek. De a vége mindig ugyan az: könnycseppek gurulnak le az arcomon, hagyom, hogy ajkaim fogadják, majd megízlelem a sós ízt, a „mi értelme?” kérdéssel együtt.

Talán mindannyian voltunk már úgy, hogy reggel, amikor kinyitottuk a szemünket, a reggeli kávé helyett a fájdalomcsillapítót vettük magunkhoz, hogy elnyomjuk a lelkünkben háborgó fájdalmainkat. Ilyenkor kavarognak bennünk a se eleje – se vége gondolatok. Ezekben a fertő fölött két centivel lebegő pillanatokban szoktam eljutni odáig, hogy azon elmélkedek, hogy miért nem tud megtalálni egy olyan valaki, aki félredobja a büszkeségét, becsenget az ajtón, elém áll és elmondja, hogy fontos vagyok neki. Csak így. Nem mérlegel, nem teszi fel magának a kérdést, hogy szabad-e, nem tervezi meg, amit mondani akar. Nem gondolkozik azon, hogy mit reagálok. Csak jön és megcsinálja. Lehet ezt szerelemből is csinálni vagy színtiszta, vegytiszta barátságból.

Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert értem már szerelemből félretette valaki a büszkeségét. Akkor rá is jöttem, hogy megtaláltam, ő az, aki szivárványszínűvé tudja festeni a fájdalmaimat, melyeket egy doboz mélyén őrzök a szívem bal pitvarában.

Aztán el kellett fogadnom, hogy erre nem mindenki képes. Lehet, hogy azért, mert nem vagyok annyira fontos? Félelemből? Dacból? … vagy valakinek tényleg ilyen sokat ér a büszkesége?

Lehet, mi nők vagyunk csak ilyenek, hogy arany tálcán kínáljuk magunkat. Bedobjuk a közösbe mindenünket, amink van. Kiürítjük az összes zsebünket, a kincses dobozainkat, rózsaszín szalaggal kötjük át a még élettől lüktető szívünket. Az meg, hogy a másik fél mit tesz az asztalra? Ugyan, kit érdekel…
Mi úgyis csak olyanokba szeretünk bele, akikbe bele lehet halni. Mi csak olyan férfiakhoz ragaszkodunk, akik kiharapják belőlünk a legfinomabb részeket, megrágják, majd kiköpik…

1376763_4862458537680_346152088_n

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.