Sztomy írásai nem a könnyen értelmezhető kategóriába tartoznak, de ez talán nem is baj. Bár elmondása szerint ő nem egy bizonyos rétegnek ír, én mégis azt hiszem, csak azok az emberek fogják felkeresni a blogját többször is, akik egy kicsit szeretnek a mondatok mögé rejtett gondolatokon agyalni. Ösztönösen ír, nem gondolkodik, hagyja, hogy a megfelelő módon sorakozzanak a betűk a képernyőn vagy a lapon. Mert a szavak jönnek, hívatlanul is bekopognak.
„Néha teljesen eltávozunk a közélettől, és teljesen egyesülünk köddel. Van, mikor azt érezzük, hogy senkit sem tudunk lázba hozni, senkit sem érdeklünk, igazából teljes mértékben jelentéktelenek vagyunk mások szemében, és ez ellen pedig annyi mindent tettünk. Nem lehet kompenzálni, ha nem vagy érdekes, hát nem.”
Olyan fiú ő, aki szeret élni és szemtelenül kihasználja a korából adódó szabadságát. Próbálgatja a szárnyát az íráson kívül a videó készítésben, de a fotózás is érdekli. Fesztiválokra jár, túrázik, és boldog, mert nem keres semmit, csak megéli a pillanatokat. Ezért aztán a kérdésemre, hogy milyen viszonyban van önmagával nem is nagyon tud mit felelni, hiszen számára egyértelmű a kiegyensúlyozottsága. Persze mindig van, amit fejleszteni lehetne, de akkor talán pont a spontaneitás, a lazaság, na meg egy szívből jövő nagy mosoly lennének oda, amik lényének velejárói.
Sztomy
Az egyik kapcsolata miatt kezdett el írni, aztán idővel egyre jobban kirajzolódott mi is az, amit közölni szeretne, valamint az is, hogy ez egy állandó tevékenységforma, ami még egy jó darabig az élete egy részét fogja képezni. Sok mindent meg lehet beszélni egy jó baráttal, de vannak érzések, amik túl zajosak és zavarosak ahhoz, hogy másokkal megosszuk őket. Ezért is jó a blog, hiszen egy-egy zenével vagy képpel kiegészítve egészen új fajta jelentést adhatunk egy szövegnek.
„Nem találom helyemet a világban, és a világ se talál engemet. – Egy bolyongó lélek vagyok, a felrobban szupernóva hátrahagyott hatalmas ködében. – Mit se ér, ha az a mosoly mindig ott csücsül az arcodon, és meg nem áll, időtlen időkig.”
A kockás inges fiú egy hosszú és eseménydús nap után megpihen. Leül, vadul gépelni kezdi az ujjaiból kifolyó gondolatokat. Elmenti, publikálja, majd megy tovább, levakarhatatlan mosollyal az arcán.
