Szüleimnek!

Szüleimnek!

Sokat gondolkodtam azon, mi lehet,

mi összeköt két lelket, s életet?

mi egyben tart egy családot,

embereket s néha barátot?

 

Lehet, még fiatal vagyok s ezért nem értem,

vagy csak üres szívvel, ismeretlen a lélek.

S bár látlak titeket minden nap,

nem tudhatom mi ad vigaszt.

 

Nem láthatok belétek csontig soha.

Játszom, hogy tudom, ismerem noha

senki titkát nem fejthetem,

míg nem láttam útja merre mehet.

 

Vajon mi az, az ok ami miatt

megbocsájtasz s reggel mi az

ami újra mosolyra sarkall,

csókkal búcsú, belül marhat.

 

Minden ember bűnös tudom,

mégis két bűnös együttes úton

egy életen rohannak át.

Nem tudhatom, nem látom már.

 

De ti ketten itt vagytok.

Mennyi emlék, könny, mosolyok.

Egy család egy múlt s vár a jövő,

nézni ahogy melletted növök.

 

Meséljetek milyen volt rég,

mint a filmekben, mikor megkért?

Vagy a valóság tényleg fakóbb,

bár színesebb a gyerekzajtól?

 

Mindenki a romantikát kergeti.

Kaptál rózsát kérdve „ezt kedveli”?

Emlékszel az első csókra?

Anya mond, milyen volt az?

 

S te apa még mindig látod,

azt a lányt, ki szíveden táncolt?

Ki neked adott mindent,

s boldogan mondta az igent.

 

Meséljetek milyen volt,

mikor a fehérben egy kis hang szólt?

Mikor először sírt, vagy nevetett,

vagy mikor lepkéket kergetett?

 

Mond csak aztán én is

olyan voltam, mint nővérem s ti?

Úgy csillogott a szemem, mint télen

a hókristály a napsütésben?

 

Hugira már emlékszem én is.

De nem tudom, hogy ti, s mi

ugyanúgy örültünk-e.

Szülőnek lenni, más boldogság ugye.

 

S most felnőttként egy utolsó kérdés.

Az élet mikor nem jó s nem szép,

mi az ami erőt adott

arra, hogy ti felálljatok?

 

Hosszú út áll mögöttetek

27 év, nem hihetem.

Mégis tudom ez a való,

hisz mind itt vagyunk, s a hó olvadó.

 

Na de mostmár én mesélek.

Kedves mese ne féljetek,

nincsen benne se harc  se bú,

pillangókkal terítve út.

 

Jót kívánok én ma nektek,

s tudom néha nehéz lehet,

de tudjátok, hogy itt vagyunk.

Most mi jövünk és támogatunk.

 

Megfogjuk majd ráncos kezetek.

Levest hozunk, jó meleget.

Betakarván unokátok,

még sok este álom várjon.

 

S reggel mosollyal kelve megint,

csókkal búcsúzzatok estig.

Aztán TV mellet álmodjatok,

itt soha ne hagyjatok.

 

Hidegtél, vagy nyári zápor.

A holnapot mindig várom.

Az új remény egy másik fok,

a távolság egy apró gond.

 

S végül halljátok azt mi igaz,

az élet körforgás, s nincsen vigasz.

De épp ezért tudom jól,

rátok, mélynyomot nyom.

 

S e nyom, bár csúnya heg,

simogatván érzi a test,

hogy nyugodalmas lehet már,

kire ő, most az vigyáz rá.

 

Fiatalok vagytok még igen,

de szólni nem árt idején.

Ha kellünk, mi itt vagyunk,

sírhattok, majd vigasztalunk.

 

S reggel, ha csókkal búcsúztok,

mosolyogva ott állunk, majd.

Lehetünk, tán bármily messze,

egy családnak, egyazon a teste.

Örökre köt a vér!

 

Kiemelt kép: https://ro.pinterest.com/pin/466263367660865970/?lp=true

Szerző:

Simófi Annamari
Nem a világ megváltását tűztem ki életcélomul, de ha néhány szavam, valaha szívekben talál otthonra, a mindenség problémáit nem oldom meg, de talán adhatok néhány perc nyugalmat a lelkeknek, miután újult erővel vívhatják saját harcukat a mindennapi sötétség ellen.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás