Azt szokták mondani, Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Én sokszor úgy érzem, hogy nekem először két kézzel ad, aztán két kézzel elvesz. Nálam nincs meg a helyettesítés. Sosem úgy történik, hogy egy szeretett személy kisétál az életemből, de jön valaki más, akit, ha nem is ugyanazzal a fajta szeretettel, de szerethetek. Sem úgy, hogy ha az életem egyik területén kudarcot vallok, akkor egy másik helyzetben sikerem lesz.
Nem…
Nálam ez úgy működik, hogy az életem egy szakaszában nagyon jól mennek a dolgok, aztán talán felérek a csúcsra, ahonnan már csak lefelé vezet az út, s a kő, amit addig szorgosan küszködtem fel a hegy tetejére, egyszerre átbillen a másik oldalra, lendületet vesz, s egyre gyorsabban tart a szakadék felé. A kő már rég a szakadékban van, én pedig értetlenül állok a hegy tetején, hogy hová tűnt a korábbi életem. Évek telhetnek el, mire megtalálom a saját kövem, s erőt veszek magamon, hogy újra nekivágjak a nehéz útnak. Néha azt sem könnyű eldönteni, hogy ugyanazt a hegyet próbáljam meghódítani, keressek egy másikat vagy inkább próbáljak meg magamnak összetákolni egy hegyet, ami bár első nekifutásra nagy falatnak tűnik, de a csúcs elérése könnyebb lehet, hiszen én építettem, ismerem a hibáit és az út során esetlegesen felmerülő nehézségeket.
Ha annak idején a hegytervezők egy kicsivel laposabbra tervezték volna a hegyek csúcsát, ha esetleg apró gödröket terveztek volna a hegytetőkre, talán lenne esélyünk huzamosabb időre boldognak lenni. Talán.
Írta: Konc Alexandra Kiemelt kép: pexels.com
