Tavaszom

Tavaszom

Felébredünk a tavaszban, mint a medve, aki téli álma után kisétál a barlangból, keresve árnyékát. A fák rügyei mintha pár óra leforgása alatt pattannának üde zöld miniatűr levelekké, pasztelles virágokká.
Elsétáltam ma, keresztül a tavaszon. Ma először éreztem a kicsiny gyümölcsfák zajongó illatát, hallottam tengernyi méhraj munkájának kezdetét. Még a kőfalak mellett sétálva…, mintha azokban is zsongna az élet. Belülről kifelé haladva, nyílik a világ, nyílnak a szívek. Meleg fuvallatok kísérik utunk, napsugarak jelölik az irányt. És tényleg. Felébredünk.

Kivirágoztatja a legmélyebbre ásott érzéseket is, amiket pedig azzal a szándékkal temettem el, hogy örökké lent maradjon. Mégis. Valahogy kikelni vágyott a mag, a hajtás pedig itt zöldell a lábam előtt. Eltaposni sajnálnám, de ennek a virágnak a pompájára már nem számítottam.

Itt a tavasz legszeszélyesebb hónapja, az április, melyben megszülettem. Szeszélyeivel nem esik nehezemre azonosulni, talán azért, mert a lánya vagyok, örököltem jegyeit. Meg sem lepődök, ha egyik pillanatról a másikra a levegő langyosa hűvös, fázós szélbe csap át. Csupán megborzongok és libabőrössé válik bőröm felülete. Lelkemmel szinte vágyom is, hogy felkapjon és repítsen oda, ahova akar, ahol épp dolgom van.

Szeretem a fényeket, mert ilyenkor könnyen válik a napsugaras délután hirtelen komorrá. Vészjóslóvá. Szórakozik velünk a természet. Mintha minden hangulata ebben az egy hónapban rejlene. Az én hangulatom pedig leginkább ezzel a mások számára szinte már elviselhetetlen ingadozással tud csak igazán szárnyalni. Emlékszem olyan szelekre, amelyek arcul csapva szinte a levegőt is belém szorították. Kislány voltam még, amikor játszottam a réten és egyszer csak éreztem, ahogy lépteimet megszaporázta egy hátulról jött támadás. De én sosem féltem. Izgalommal töltött el az elemi erő, ami rám nehezedett, kész lettem volna repülni és az sem érdekelt igazán, hogy milyen lesz a földet érés.

 

free-freedom-girl-life-wishes-Favim.com-362896

 

Sétálok a tavaszban és minden lélegzetvételnél érzem, ahogy ígéretekkel teli levegő áramlik a tüdőmbe. Vérem sebesebben siklik pályáján. Kíváncsivá tesz a táj és valahogy könnyeddé. A kontrasztok halványodnak, lassan minden fa utoléri a másikat. Színekkel. 

A rövid utakat kerülőutakkal váltom fel, hogy minél tovább nyújtsam sétáimat. 

Felnézek az égre. Tiszta kék. Pontosan olyan a kékje, mint az íriszednek. Azon gondolkodom, eddig vajon azért nem jutottál eszembe, mert nem láttam ennyire kéknek az eget, vagy azért, mert pontosan a tavaszi ég kékje az, ami visszaadja a szemed színét.

Tudod… Ha itt lennél most, együtt nyüzsögnénk a tavasszal. Olyan képeket képzelek magam elé rólunk, amikbe talán bele sem illesz, mégis, a szívem még mindig veled azonosít minden megtörtént és még meg nem történt percet. Hiába a távolság, a hallgatás, lépéseim mellett ott vannak a tieid is, ahogy körbe sétálok a Feneketlen tó partján. Látom, ahogy beleveszik tekinteted a víz tükrébe, én pedig ebbe a látványba veszek bele. Eszembe jut egy kép, ami valós emléket idéz, egy másik tó partján. 

Igen, a kék volt a színed, a víz az elemed.

Az én elemem a tűz, bár ha választhatnék, inkább a szél lenne az. Talán akkor jobban passzoltunk volna, szélként hathattam volna tükröződő felületedre. Néha csak fújdogáltam volna csendben feletted, máskor megborzoltalak volna, hogy viharom a te hullámaidban érjen véget. Talán ezért vonzanak a vízpartos helyek, ezért kémlelem mindig az eget. Hogy emlékezzek a szemed színére, még akkor is, ha sosem nézhetek már bele többé…

Mert nem szél vagyok, hanem tűz. És bármekkora lánggal égjek, a víz kioltja.

Így marad csak az enyém. A tavaszom.

 

képek forrása: www.tumblr.com

Szerző:

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.