Még ki se nyitom a szememet, reggelente mindig első dolgom bevenni a ,,Jól vagyok” kapszulát, és a ,,Pozitív érzések” táplálékkiegészítőmet. Ezek nélkül el sem indulhat a napom. Fontos, hogy itthon, a munkahelyemen, a közértben is azt lássák rajtam, hogy boldog vagyok. A mai világban (érdekes, abban a világban, ahol nő a kilátástalanság érzése, ezzel együtt a szorongó emberek tábora is) ciki, ha nem vagy jól. Rád dobják a depresszió véres lepedőjét, és jó nagy ívben elkerülnek, mert az ilyen emberekkel soha nem jó egy levegőt szippantani. Mindig is utáltam, ha kirekeszt magából a társadalom – pont ezért igyekszem jó alaposan beleolvadni a tömegbe. Boldognak lenni menőbb, boldognak lenni elfogadott. Tehát, boldog vagyok.
Még útban a munkahelyemre felcsapom a kis notebookomat. Nekem olyan jól megy, hogy tömegközlekedésen utazom. Amíg beérek a multinacionális, szuperül felszerelt, a tizenöt csarnok miatt egy egész erdőt gondolkozás nélkül kiirtó gyárba, elmerülök a közösségi oldalak világában. Szeretem ezt csinálni. Nézni az ismerőseimet, az embereket. Azt, hogyan játsszák meg magukat. Naponta órákat töltenek azzal, hogy táplálják a jól felépített, kitalált életüket. Boldog képek, motiváló idézetek, ,,itt és itt ebédelek” becsekkolások. Ugyan ezt csinálom én is. Gondosak belájkolom az összes ,,kapcsolatban”, ,,bonyolult kapcsolatban” státuszt. Nem lehet olyan nap, hogy ne frissítsék az oldalukat új tartalmakkal. Fontos, hogy mindig jelen legyenek. A közösségi oldalakon. Nem az életükben, nem a pillanatokban. A világhálón. Mutatni másnak, milyen tökéletes minden, a legfontosabb. Hadd irigykedjen mindenki. Sírni úgyis ott sírunk, ahol senki sem látja.
Mire beérek dolgozni, a bogyók már teljesen kifejtik hatásukat. A mosolyom egy fogkrém reklámhoz is túl hiteles. Felhörpintem az automatánál a nap első kávéját. Pocsék az íze, de ezt senki nem meri szóvá tenni. Szerencsére a mosolyom még mindig tart.
Kényelmesen elhelyezkedem a gyártássoron. A nyakamat rögzítem abban a fix pozícióban, amerre nézni fogok tizenkét órán át. A kezeim készen állnak. Az agyamat robot-üzemmódra kapcsolom. Indulhat a munka.
Ebédszünet. Vegetáriánus vagyok, mivel az előítélet azt diktálja: ma is salátát eszem. Nem jó vitatkozni. A könyvemet ma sem veszem elő a táskából. Túlságosan felkelteném ezzel a figyelmet. Telefon a kézbe. Szigorúan apple. A legjobb, ha el akarok vegyülni. Ha elropogtattam a napi zöldet, sorban állok a második koffeinadagomért. Gond egy szál se, a mosolyom még mindig patent.
Öltöző. Felveszem a kabátomat. Irány a belváros. Napfény, üzletek. Az egyik ház sarkában könnyít magán egy hajléktalan. Persze, a szememet lesütöm, mintha észre se vettem volna. Az emberek ezt csinálják. Nagyon gáz lenne már csak az is, ha ránéznék a hajléktalanra. Nem teszem. Közért. Megveszem, ami kell. Indulás haza. Buszmegálló, 15 perc a buszig. Elővenném a könyvet, de nem. Nem alkalmas. Túl sok az ember. Rágyújtok egy cigarettára. A buszmegállóban ez a szokás. Megjött a busz, felszállok. A mosolyom még mindig bírja.
Otthon. A saját környezetemben. A lakásomban, ami igazából a bank tulajdona, de ez nem is akkora probléma. Szerencsére, egyre több ember háza bankok kezében van a hitelek miatt, úgyhogy ezen nem aggódom. Ezzel nem tűnök ki. A családi környezetben kicsit leengedhetek. Szabad az olvasás. Nem kell salátát ennem vacsorára. Lemoshatom a sminket az arcomról. Összekócolhatom a reggel hibátlanra megcsinált hajamat. De egy dolgot soha nem szabad megtennem. Nem látszhatok boldogtalannak. Szomorúnak, elkeseredettnek lenni hiba. Nem szolgáltathatom ki a gyengeségemet még a családomnak sem. Támadható felület. Olyat meg senkinek sem adunk. A nap már a horizont alá bukott. Lassan én is végzem a napommal. A mosolyom hamarosan már nem fog tartani, így lefekszem. De előtte még odakészítem az éjjeliszekrényre a holnapi gyógyszereket, hogy amint megébredek, be tudjam venni. A családomnak már akkor boldognak kell látnia, amikor még ki sem nyitották a szemüket.
Az elalvás előtti utolsó pillanatban rám telepszik az üresség. A magány. Legördül egy kósza könnycsepp az arcomon. A szobában sötét van. Még jó, nem láthatja senki, hogy nem vagyok boldog.
Kiemelt kép: Pexels
