Te kilátsz a romjaidból?

Te kilátsz a romjaidból?

Romokban heverő életek és kapcsolatok, amelyekben már csak a facebook kékje az egyetlen szín.
A képeken szépek vagyunk és boldogok. Mosolygunk, csábosan, viccesen, kacéran vagy épp csak egy olyan alighogy mosollyal. De nem őszintén. Csak azért, hogy megmutassuk, hogy nekünk milyen jó. Mi boldogok vagyunk, mi mások vagyunk, mi jobbak vagyunk.

Pedig nem. Ugyanúgy van rossz napunk, ugyanúgy sírunk, ha senki nem lát, és ugyanúgy félünk bevallani, ha hibázunk.

Vajon miért nem posztoljuk életünk elcseszett pillanatait is? Amikor fáj valami, amikor félünk valamitől?!
Miért érzünk késztetést arra, hogy mindenki más számára irigylésre méltó életet fessünk magunknak néhány fotó és a közösségi média segítségével?! Miért érezzük magunkat ettől többnek? Miért hisszük, hogy ezzel bármit is leteszünk az asztalra?

Nos, talán, mert ez instant, posztolunk és vagy jön a like vagy nem…

De jó tudni, hogy ezzel csak a saját önbizalmunk és önismeretünk hiányát fitogtatjuk, hisz másoktól várunk megerősítést egy elszemélytelenedett virtuális valóságban. És ez szerintem nem egészséges.

Ülj le és gondolkodj. Ülj csendben és hagyd, hogy pörögjenek a gondolataid, egészen addig, amíg maguktól elcsendesednek. Akkor végy egy nagy levegőt és kezdj elölről mindent. Kezdd el összerakni magad. Újra és újra. Igen, mindaddig, amíg már egy-egy külső vélemény már sem megerősíteni sem eltántorítani nem fog.

Higgy magadban, ez a titok, ez a te titkod is.

Szeresd magad!

Szerző:

András Viki

Bonyolult ember, egyszerű döntésekkel, őrült érzésekkel

Szólj hozzánk!