Szerintem mindannyian töltöttünk ki tini korunkban teszteket, amik nagy bölcsen megmondták, hogy ki is vagy valójában, pusztán a kedvenc színedből, vagy abból, hogy iszod a kávét. Értelme ugyan nem volt a dolognak, de azt mégiscsak elérte, hogy pár pillanatra elgondolkoztam saját magamról. Mostanság azonban, hogy közeledek a 30 felé, egyre többet foglalkoztat a gondolat, hogy ismerem-e saját magam.
Mindenki életében vannak mérföldkövek, amikre emlékszik és többnyire bologan gondol vissza. Ilyen volt, amikor megtanultam biciklizni, megszereztem a legjobb barátomat, megvettem az első autómat. Mind egy-egy boldog pillanat volt, ami megtöltött egy lufit büszkeséggel, ami napokig a fejem felett lebegett. Kipukkadt ugyan, de az élmény megmaradt és fel tudom idézni ma is. A legutóbbi mérfödkövem néhány napja érkezett el. Közvetlenül a 26-ik szülinapom előtt. A 25-el úgy voltam, hogy még inkább vagyok húszonéves, most viszont pillanatnyi pánikok töltöttek el, hogy Te jó ég, ki a fene vagyok én, és mi lesz velem?
www.unsplash.com
Nem a halandóságtól pánikoltam be, hanem attól, hogy már van egy csomó dolog, amit valószínüleg soha nem fogok már elérni az életben. Elértem egy holtpontot és mást se csináltam, csak saját magamon gondolkodtam. Az első kérdés, amit feltettem az volt, hogy elégedett vagyok-e magammal. A válasz olyan volt, mint a mostani gyerekmesék: értelmetlen, felesleges. Nem igazán tudtam egyértelmű választ adni magamnak, úgyhogy inkább elkezdtem magam górcső alá venni. Végig lépkedtem gyorsan életem lépcsőfokain és mindegyiken megálltam egy kicsit. Nem azért, hogy kielemezzem, mit kellett volna tennem akkor és ott, pusztán csak meg akartam győződni arról, hogy a fontosabb döntéseim az akkori legjobb tudásom szerint történtek-e, és hogy akkor milyen érzéseim voltak. Azt is igyekeztem kitalálni, hogy azok a döntések, hogy mutatkoznak meg rajtam most. Miközben csekkoltam magam szép lassan összeált a kép, hiszen meglepő módon mindenre találtam választ, és ok okozatot.
“Nem tudom pontosan, miből veszi észre az ember, hogy önmagává vált.” /Emily M. Danforth/
Ez egy olyan pillanat volt, mint mikor kiveszed a sütőből a sültet és megnézed, hogy jó-e. Mégnéztem hát, hogy kész vagyok-e, és azt kell mondjam: igen. Kész vagyok, hiszen elégedett vagyok magammal legalább 80%-ban, az pedig azt jelenti, hogy annyira mégsem vagyok elcseszve, mint hittem. Jó döntéseket hozok, izgalmas dolgokat érek el, és fejlődök. Különleges ember vagyok, egyszerű élettel és vágyakkal. Ez pedig elégedettséggel tölt el a nap minden percében innentől kezdve. Megismertem saját magam, és cseppet sem vagyok elkeseredve. Nyilván kéne fogynom egy kicsit, meg letennem a cigit, vagy kicsit kevesebbet stresszelnem, rossz szokások nélkül viszont nem tudnék élni. Tökéletes lenni nem akarok már. Rájöttem, hogy halandó vagyok és bizony megy az idő, gyorsabban, mint szeretném. Kezdem felfogni, mi is az élet, és nem akarok többet azzal foglalkozni, hogy miben lehetnék jobb. Épp elég jó vagyok abban, amiben jónak kell lennem. Néhány éve még nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ranglétrát mászni ilyen gyorsan. Azt sem hittem volna, hogy ennyire békés és gyönyörű párkapcsolatot tudok fenntartani (akkor még azt hittem, totál elviselhetetlen vagyok). Fogalmam sem volt, hogy valahol mélyen megvan bennem az az adottság, hogy életben tartsak egy szobanövényt, most meg minden sarokban van egy virágom, csiráznak a fűszernövényeim és tudom a nevüket latinul. Ez pedig nagyon klassz felismerés, mert érzem és látom, hogy nem felesleges a létezésem.
Megtaláltam magam, és elkészült a személyiségem. Úgy vélem nem fogok már sokat változni, elég masszív és stabil dolgot hozott össze az élet, amivel elégedett vagyok. Ez pedig az önismeret ékes példája, azt hiszem. Most pedig eláraszt a béke és izgalmasan várom, mit tudok még kihozni önmagamból, hiszen azt az önmagamat, akit most szeretek, én hoztam létre.
Kiemelt kép: www.unsplash.com
