Nem keresem többé a nem létező perceket,
sem pedig a magányosan eltöltött éveket.
Nem keresem a lelkem. Sem magam.
Mert már megtaláltalak – legalábbis azt hiszem.
Nem kell többé észt vesztve kutatnom,
sem pedig másokat faggatnom.
Nem kell többé sírnom – amúgy is minek az –
mert vagy, hogy megtarts ha épp hanyatlom.
Talán nem kell többé félnem.
Nem kell többé remegnem – na jó, talán mástól igen.
De lehet, hogy már remélnem sem kell – bár ezt azért jó lenne.
Ott van az a pulcsi, amit akkor adtál mikor fáztam.
Aztán a gyöngyök a szakadt karkötőből.
Száraz fogkefe ül a pohárban.
Mit sem sejtve hollétedről.
De már nem kell kérdezzelek,nem kell kutassalak.
Nem kell aggódnom.
Tudom, hogy megtaláltalak.
Azt is tudom, hogy rám gondolsz lefekvés előtt.
(Bár ha nem vagyok ott, nem tudod ellopni a kispárnám.)
És azt is, hogy hiányzom – még ha nem is mondod.
Sőt, talán azt is tudom, hogy szeretsz – de persze ezt sem mondod.
Na, jó. Néha igen.
De talán mindegy is.
A lényeg, hogy ott vagyunk valahol.
Tudom, hogy vagy.
Tudom, hogy vagyok.
Talán mi ketten egy vagyunk. – De ez nem biztos.
Nem tudom.
De valami van.
Szívhurok.
