Mindig abba a hibába esünk, hogy hagyjuk, a múltunk határozzon meg minket. A tegnapok, a múlt hónapok, az előző évek. A hibák. Heteket töltöttem azzal, hogy emlékeztem. Arra, ami volt. Közben elfelejtettem megélni a jelent, és lépni egyet a jövőbe. Nekem valahogy mindig nehezebben megy. Megrémülök a változásoktól, rettegek attól, ha valami úgy történik meg, hogy előtte nem tudok rá felkészülni. Ha kimozdítanak a komfort zónámból ingerült leszek és kétségbeesek. Pedig Albert Timi már számtalanszor figyelmeztetett, hogy a változás és az új dolgok jók, és éljek a lehetőségekkel. Arra tanított, hogy minden ember esendő, és nem kell folyton az összes hibát nagyítóval nézni. Bőven elég az is, ha én tudom, hogy vannak.
Talán az a legnagyobb hibám, hogy a megszokások rabja vagyok. Nem tudom feldolgozni a hirtelen dolgokat, összeomlik a rendszerem, ha spontán kell valamit tennem. Képtelen vagyok kezelni a váratlanul kialakult helyzeteket, mert olyankor nincs előre betanult forgatókönyvem. Ha pedig ez történik, akkor akaratlanul is magamat bámulom kívülről, és rendszerint oda jutok, hogy elnémulok, mert zavarba jövök saját magamtól. Törékeny vagyok, labilis és szorongó. Timi erre mindig azt mondja: Na és akkor mi van? Szerinted más nem az?
Régen azt mondogattam, ha a furcsa és az elvont jelzőkkel illettek, hogy: tudom, nem erre a világra való vagyok. Most már másképp látom. Én jó helyen vagyok, csak az univerzum egyes tagjai nem kompatibilisek velem. Ezért van bennem viszolygás, ha a megszokott embereken kívül másokkal is kapcsolatba kell lépnem. Attól félek, nem értenek meg. Sokkal könnyebb és egyszerűbb olyan társakkal körbe vennem magam, akik egy mozdulatból tudják, mit érzek.
Azt hiszem, sokszor én is megnehezítem az új szereplők dolgát, hisz még ma sem véstem elég jól az agyamba azt, hogy nem kell az egész életemet, az összes évemet elmesélnem a kezdetektől ahhoz, hogy valaki szemében felépüljön Széni. Mindenhol azt olvasom, hogy minden ember okkal válik a történetünk részévé, akkor is, ha csak egy napra. Jobban kell figyelnem a jelekre, és összekapcsolnom őket az életemmel ahhoz, hogy tanuljak.
weheartit.com
Nemrég olvastam ki Jodi Picoult-tól a Házirendet, melyet a szomszéd szobában élő lánytól kértem kölcsön. Nem hiszek a véletlenekben, tudom, hogy nekem rá kellett találnom erre a könyvre vagy fordítva. Jacob Hunt, a könyv szereplője ébresztett rá arra, hogy a világ élhető, még akkor is, ha Asperger-szindrómád van, mint Jacob-nak. Megértette velem, hogy az, mert mások nem fogadnak el úgy, ahogy vagyok, nem biztos, hogy az én hibám.
Minden ember magában hordozza a saját csodáját, és csak rajtunk múlik, hogy életre hívjuk-e vagy hagyjuk elveszni. A hibák pedig vannak, neked is, nekem is. De, ha magadba nézel, ne a hibáidat és a múltadat lásd meg először. Hanem a jövőt, a holnapokban rejlő lehetőségeket, és azt, amivé, és akivé közben válhatsz.
weheartit.com
Az élet mindig tálcán kínálja a lehetőségeket. Rajtad múlik, hogy meg mered-e látni őket, és élsz-e velük.
