Télbe fordulva

Télbe fordulva

A szomszéd ház kapuján sorban csüngnek a vízcseppek egy pókhálón, egy másiknál még mindig van pár szétrohadt birsalma a földön. Nem is tudom hányszor botlottam meg bennük esténként hazafelé jövet, mikor még kemények és sárgák voltak. Az utcaajtó nyikorgására előrohan a három macska, szinte a semmiből, borzos bundájuk puha, selymes és fényes. Mintha óriás lennék a szemükben, úgy bámulnak rám odalentről. Mindig megsimogatom őket.

Bentről nézve, odakint már szürkés az ég. Szeretem ezeket a kopár fákat. Szeretem azt is, hogyha kinézek az ablakon látom, ahogy a koronájuk az egekig ér. Az ágak, akár a tüdőben az erek. Egyszer még az egyik rajztanárom mondta, hogy a fa gyökere olyan, akár a koronája, hisz rövid, kicsi gyökerekkel, hogyan is állna ilyen erősen és mereven a földben. Elfújná a szél! – mondta, és átrajzolta az előttem fekvő fa gyökérzetét. Mindig eszembe jut. De azóta csak fényképezem a fákat. Akár többször is, ugyan azt az egyet.

Lassan írni is elfelejtettem, legalábbis gyakorlatban. Kiesik a napjaimból, olykor reggelente lejegyzek néhány sort, hogy majd este folytatom, de aztán sose. Elalszom vagy eszembe sincs már. Rossz érzés. Megkezdett bejegyzések sora áll itt, befejezetlenül. Pedig már az új könyv címe is megvan. A sztori is fejben. De hát mit fecsegek itt?

Mostanában sokszor éreztem magam nem odaillőnek, ahol vagyok. Aztán egyik nap ebéd közben, ahogy a spagettit szürcsöltem a számba, csak úgy belém hasított, hogy minden megvalósult, amit tavaly csak tervezni reméltem. És furcsa volt, rettentően furcsa érzés. 

Néha elfelejtem ezeket. Néha túl türelmetlen vagyok. Néha túlságosan telhetetlen.

Olyan régen nevettem ilyen jót, mint ma mikor munka után telefonon beszéltünk. Lehet a fáradtság hozta ki belőlem a bolondot, lehet az, hogy kezdek megbarátkozni a helyzetemmel és ma valahogy elengedtem mindent. Annyira rendületlenül hiszek a jóban. Abban, hogy elérhetem a céljaim! Talán sokszor keseredek el és sokszor sírok mások számára apróságnak tűnő bántásokon, de ennek ellenére is tudom, hogy képes vagyok kétszáz százalékon teljesíteni. Vannak napok, amik megtörnek, vannak, amik előrébb lendítenek, de semmiképp nem roskadok össze.

Amikor átsétáltunk a hídon, valahogy elmúlt az összes rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy egyszer ott éljünk ketten. Volt valami megnyugtató a levegőben. Volt valami hívogató. Persze talán az egymás nyakában lévő könyvesbolt tetszett vagy a képregényes kávézó vagy az az olasz kajálda. Vagy egyszerűen az érzés, hogy veled itt is mindig megtalálom a helyem. Hogy melletted mindig tudom ki vagyok. Hogy mindig emlékeztetsz önmagamra. Nem hagyod, hogy elvesszek. 

Mennyire könnyű és finom volt az élet abban a pillanatban, mikor a száddal egy apró puszit adtál a hátamra reggel. Mennyire édes volt erre ébredni. Vagy ma, mikor az orrod összeért az enyémmel és arra keltem, hogy hallom ahogy szuszog. Próbálok ezekben a pillanatokban ragadni egész nap.

Esténkén szorosan a hátadhoz lapulok, szeretem az arcom, hátad meleg bőréhez nyomni. 

Talán nem is sejted mennyi mindent jelentesz nekem.

fotó:  Babrik Alexandra

fotó: Babrik Alexandra

 

 

Szerző:

Babrik Alexandra
"láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt?"

Szólj hozzánk!