Téli mese

Téli mese

A reggel hóeséssel köszöntötte a korán kelőket, a hatalmas pelyhek lágyan ringva hulltak alá a magasból, finoman landoltak a földön és a fenyőfák ágain. A világ ismét fehérbe öltözött, kellemes és megnyugtató hangulatot árasztott minden.
Odabenn, a házban Dobozpapa éppen még egy hasábfát dobott a tűzre, amit a narancs és arany lángok azonnal körbe is öleltek. Dobozpapa kicsit megpiszkálta az égő fadarabokat a piszkavassal, mire azok sziszegve adták tudtára, hogy éppen azon fáradoznak, hogy recsegve-ropogva teremtsék meg az otthon jól eső melegét.
– Tessék, a kakaód, Papa! – lépett be a szobába Dobozmama, egy gőzölgő bögrét fogott a kezében. – Ne hagyd, hogy kihűljön!
Azzal átnyújtotta a bögrét, aztán széles mosollyal az arcán nézte, ahogy Dobozpapa belekortyol.
– Hmm – hümmögte Dobozpapa – forró.
– Tettem bele egy kis fahéjat is – mosolyodott el ismét Dobozmama. – Pont ahogy szereted.
– Pont ahogy szeretem – ismételte Dobozpapa. – Látom az új szalagod vetted fel, nagyon csinos.
Azután lassan és komótosan a foteljához ballagott és helyet foglalt benne. Észrevette, hogy Dobozmamának még most is fülig ér a szája. Persze ő maga is nagyon jól tudta, miért.
– Már ébren vannak? – kérdezte, majd ő is elmosolyodott.
Jól tudta a választ.
– Ébren bizony – nevette el magát Dobozmama, miközben a konyha felé indult.
Abban a pillanatban a két kis dobozka egyszerre rohant be a szobába, mindketten megálltak apjuk előtt. Hátra tett kézzel álldogáltak ott, némán, mint két kis kuka.
Dobozfiú szólalt meg először: – Lehet, Papa?
Dobozpapa arcán még szélesebbre húzódott a mosoly.
– Lehet – felelte végül nagyot sóhajtva.
Jól sikerült a színlelt hezitálás, bár a két apróságot ez kicsit sem befolyásolta.
A két kis dobozka önfeledt vidámságban kitörve rohant oda a feldíszített fenyőhöz, majd feldöntve azt. Azon versenyeztek, ki ér oda hamarabb. Dobozfiú nyert, éppen csak megelőzte kishúgát, ám az cseppet sem esett kétségbe, ő is hamar nekilátott az ajándékkutatásnak.
Nem kellett sokat kutakodniuk, hamar rábukkantak a fenyőágak takarásában a sok-sok becsomagolt ajándékra. Nagy halomba rakva feküdtek egymáson a csecsemők, mindegyik szép piros, ünnepi cérnával bevarrt hassal. Némelyiknek kék szalagocska volt a csuklójára kötve. Ezek voltak Dobozfiú ajándékai. Másoknak aranyos, rózsaszín masni díszelgett a csuklóján. Ezek pedig Dobozlány ajándékai voltak. Minden egyes csecsemő valami meglepetést rejtett magában, mindkét dobozgyerek nagy-nagy örömére.
Éppen azon kezdtek tanakodni, melyiket is bontsák ki először, amikor Dobozpapa barátságos hangja csendült fel a hátuk mögött.
– Most csak egyet-egyet, gyerekek. – Felemelte a mutatóujját, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – A többit majd reggeli után.
– De Papa! – hangzott fel szinte egyszerre a „kérem szépen” kórus a két gyerek szájából.
– Reggeli után – ismételte Dobozpapa kicsit komolyabban, éppen csak annyira, hogy ne tűnjön túlságosan komolynak.
A két dobozgyerek pillanatnyi csalódottsága hamar tovaszállt, ahogy ismét az ajándékok felé fordultak.
Dobozfiú gondosan mérlegelni kezdte, melyik csecsemőt is bontsa ki először. Talán a legnagyobbat? Vagy azt, amelyiknek kissé tűzoltókocsi alakja van? Hangyányi gondolkodás után azt választotta, amelyik tűzoltókocsi alakú, ugyanis remélte, hogy egy tűzoltókocsi van benne. Nagyon szeretett volna egy tűzoltókocsit, annál már csak két tűzoltókocsira vágyott jobban.
Kezébe vette a kissé tűzoltókocsi alakú csecsemőt. Végigsimította a sápadt fehér bőrt, aztán belenézett az elszürkült szemekbe. Az üveges, homályos tekintet nem sokáig kötötte le, úgy döntött, biztosan ez lesz a megfelelő választás, ideje kibontani.
Ekkor vette észre, hogy kishúga már javában boncolja a saját csecsemőjét, sorra tépi fel a hasán keresztül-kasul futkározó piros varratokat. Ő sem akart lemaradni, így hát hamar hozzá is látott. Finomkodásnak nyoma sem volt: ide-oda röpködtek a rózsaszín és vörös cafatok, sorra roppantak szét az apró csontocskák. Nem tartott soká, mire előbukkant a hőn áhított játék: egy szép piros tűzoltókocsi, amire annyira vágyott, aminél csak két tűzoltókocsira vágyott jobban.
Örömét kishúga hangos ujjongása törte meg kissé, aki éppen új plüssmaciját lengette vidáman. Körbe-körbe ugrándozott a játékkal, még meg nem látta bátyja kezében a piros kocsit.
– Az enyém jobb, bibííí! – jelentette ki a kis hercegnőkre jellemző teljes és fölényes magabiztossággal Dobozlány.
– Fogd be a szád, te kis félszalagos! – förmedt rá Dobozfiú, mire a húga megszeppenve hagyta abba az ugrándozást.
– Nem szabad így beszélni a húgoddal! – harsant fel Dobozpapa hangja. Aztán kicsit lágyabban folytatta. – Szépen játszatok!
– Kész a reggeli – Dobozmama a konyha felé intett, ahonnan éppen most toppant be a szobába. – Aki mindent szépen megeszik, az kibonthatja utána az összes ajándékát.
A két dobozgyerek rakéta módjára lőtt ki a konyha irányába, azonnal nekiestek a reggelijüknek. Még azt sem bánták, hogy zöldséget kell enniük.
Dobozpapa eközben feltette szemüvegét és nekilátott a reggeli újságolvasásnak. Foteljában kényelmesen hátradőlt, komótosan lapozgatta az újságot.
Dobozmama a háta mögé lépett, a vállára tette a kezét, majd lopva ő is belepillantott az újságba.
– Van valami érdekesség, papa?
– Hmm, semmi különös – válaszolta Dobozpapa. – Sorra zárják be az embergyárakat.
Leeresztette az újságot, majd a fa alatt heverő csecsemőkre pillantott, aztán arra a kettőre, amik a földön hevertek felbontva, félredobva az új játékok mellett.
– Hát nincs mit tenni, Mama – sóhajtott fel Dobozpapa. – Változik a világ.
Dobozmama egyetértően bólogatott, majd megpaskolta férje vállát.
– Na de ne szomorkodjunk, Mama! – Dobozpapa vidáman felpattant. – Ezen a szép reggelen különösen ne! Menjünk mi is reggelizni, aztán nézzük meg, hogy ez a két lurkó miket talál még a fa alatt.
Azzal átkarolta Dobozmama derekát, majd együtt sétáltak ki a konyhába a kellemesen meleg, finom fahéjillatú szobából. Ez egy igazán szép téli napnak ígérkezett.

Kiemelt kép: thewowstyle.com

Szerző:

Írok, olvasok, rajzolok, szeretem az óceánt, a kutyákat, a cilinderes polipokat… és létezem.