Tényleg muszáj felnőni?

Tényleg muszáj felnőni?

Ott akarok ülni a fűben műanyagpoharas boroskólát szorongatva egy forró nyári éjszakán, miközben a kedvenc együttesem üvölti a  kedvenc számon a színpadon és csak arra gondolni, mennyire imádom ezt a dalt. Ott akarok ugrálni a tömegben a fülledt melegben és teli torokból ordítani, nem törődve semmivel.

Fesztivált akarok és igazi nyarat. Nyáron valahogy minden könnyebb. El akarom felejteni az összes aggodalmam, ha csak egy hétre is. Szeretnék egy hétig nem aggódni, szeretnék egy hétig magamon kívül lenni.

Nem tudom, mikor nevettem utoljára tiszta szívből. Régen megnevettetett az alkohol, ma már csak a könnyeim folynak akkor is, ha iszok. El sem árulom, milyen vagyok józanon. Valaha boldog voltam, már nem is emlékszem, milyen volt, gondolom olyankor sokat mosolyogtam. Úristen, már azt sem tudom, hogy kell mosolyogni.

Gyűlölöm ezt a felnőtt létet. Gyűlölöm, hogy minden döntésemnek következménye van. Újra 19 éves akarok lenni és gondtalanul felelőtlen. Újra úgy akarok élni, hogy a mi lesz ha kérdésre, a mi lenne választ felelem. Nem akarok a jövőre gondolni. Nem akarom, hogy emlékeztessenek, nincsen jövőm. Nem akarok beletörődni, hogy 17 évig küzdöttem, hogy most kiderüljön, értelmetlen volt az egész.  Nem akarom elfogadni, hogy az álmaim sosem válnak valóra, hogy aki élni akar, az elindul, az nem maradhat. Nem akarom végignézni, hogy az összes barátom elmegy, és én itt maradok. Itt maradok egyedül ebben az országban, mert azt hiszem, itt majd lesz életem. Aztán majd én leszek az utolsó, aki lekapcsolja  a villanyt, én leszek az utolsó, aki elfogadja, hogy a jövő nem itt van.

Annyira szeretném hinni, hogy van értelme. Hogy van értelme küzdeni. Hogy az álmok egyszer valóra válnak. Hogy van értelme ennek az egésznek, hogy nem csak az időm pazaroltam. Hogy van jövőm. Hiába szeretném, nem tudom. Már nem. Mikor naponta vágják a képembe, hogy nincs értelme. Én csak élni szeretnék, itt, ebben az országban. Nincs B tervem.  Még az A is túl ingatag.

large (2)

Nincsen jövőm. Folyton ez lebeg a szemem előtt. Van múltam. Múltam, melyet naponta visszasírok. A lány akarok lenni, aki egy üveg bor után ugrál és csókot lop. A lány akarok lenni, aki más ágyában alszik, de csak a takarót akarja, és betakarják. A lány akarok lenni, aki csintalanul rámosolyog az utcán egy helyes fiúra, és még utána is fordul. A lány akarok lenni, aki mindig talál másik utat, akit nem vág földhöz egy csalódás. A lány akarok lenni, aki minden ütéstől erősebb, aki mindig talpra áll, nevetve, mint egy keljfeljancsi, minél erősebben lököd a föld felé, annál nagyobb lendülettel kerül vissza egyenesbe. A lány akarok lenni, aki még hisz az álmaiban. Az a lány akarok lenni, aki pár éve voltam.

Az a lány is aggódott, de valahogy mindig túltette magát rajta. Az a lány tombolt. Az a lány élt. Nem kellett még a jövőre gondolni. Olyan távoli volt. Olyan messze volt még a felnőttség. Most meg itt van, és szemberöhög. Itt állok, és csak bambán nézek. Hogy most tényleg muszáj. Tényleg muszáj felnőni? Mi ebben a jó? Én annyira nem akarok. Nekem ez nem tetszik. Köszönöm ebből nem kérek.

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!