tetszetős buszmegálló

tetszetős buszmegálló

Ültünk a padon. A tó mellett, ami nem volt filmbeillően tükörsima és áttetsző, az már túlzás lett volna. Az a háttér nem illene hozzánk. A mi tavunkat békanyál lepte be, hiszen csak egy egyszerű csónakázó tó volt. A parton gyakran horgászok gubbasztottak, de minket ez abban az időben egyáltalán nem zavart. Egész életemben nagyon rossz voltam matematikából és minden esély meg van arra, hogy ez sosem fog megváltozni. Mégis, teljesen biztos vagyok benne, hogy átlagban mérve inkább hallgattunk és bámultuk a víztükröt, mint hogy elrugaszkodva a szorongásainktól és gátlásainktól, beszélgettünk volna.

Vagyis hogy. Tulajdonképpen ez inkább rám igaz. Olyan gyermeki félelem volt bennem, annyi gátlás bújt meg valahol mélyen, hogy már nem is tudtam eldönteni: csak szimplán szorongok, mert szorongok, vagy azért vagyok ennyire zavart, mert nem bírok három szót a szemedbe nézve kinyögni a számon. Ilyenkor mindig nagyon tudtam sajnálni, hogy nem dohányzom és még csak kávéfüggő sem vagyok. Mennyivel lazább lett volna cigarettával vagy egy papírpohárral a kezemben ülni törökülésben, a fűben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne két órán át hallgatni. Sokszor jutott eszembe, legalább kacsák lennének a tavon, hogy átlényegülve Holdenként fürkészhessem őket a saját kis Central Parkomban. A legdühítőbb mégis az egészben, hogy miközben tépkedtem a fűszálakat sorban egymás után, az agyamban, mint a mókuskerekek pörögtek a mondatok, melyeket számodra fogalmaztam meg. 

Ha most fegyvert szegeznek a fejemhez, se tudom megmondani, mi volt köztünk. Barátság? Szerelem? Nem hiszem, hogy fel kellett volna címkéznünk. Szerettem veled lenni, és úgy éreztem akkor, hogy ez kölcsönös. Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, mennyi közös volt bennünk. Mégis, azokban az években sokat tanultam tőled, és talán ennek az egésznek része volt abban, hogy most az vagyok, aki. Nekem te egy tetszetős buszmegálló vagy, pipacsokkal körbeültetve. A kapcsolatunk belém nevelte a türelmet, a várakozás édes gyümölcsét, a „minden úgy jó, ahogy van, ne görcsöljünk rajta folyton” mantrát. Jó érzés volt ebben a megállóban dekkolni. Ha fáztam, mindig akadt egy kellemes illatú pulóver, de igazából sosem kellett. Abban az időben nem éreztem hideget, egyfolytában veled voltam betakarózva.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mire téged és a hozzád kapcsolódó emlékeimet bele tudtam csomagolni egy dobozba, átkötni egy masnival, és megtalálni a neki való polcot. A buszmegálló még a helyén van, és olyan szép pipacsokat sem láttam soha, melyeket itt találni. De én már nem várakozom abban a megállóban, és nincs olyan opció, hogy ott szállnék le. Elsuhanok mellette, miközben a busz ablakából kémlelem a tájat. Minden egyszer emlékezem. Rád, az akkori önmagamra. A napokra, amiket együtt töltöttünk. Hagytál egy nyomot a pólóm bal oldali, szív alakú zsebében. Azt már csak titkon remélem, hogy én is beléd költöztem egy kicsit.

 Kiemelt kép: Pexels

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.