Kitárulkoztam az átnedvesedett törölközőmből, majd ismételten még szorosabbra csavartam vissza az oldalamra. A bőröm illata feltöltött, frissnek éreztem mindent magam körül, a méhecskéket, a virágszirmokat.
Tiszta voltam, de nem egészen.
Víz áztatta tenyeremmel letöröltem az összegyűlt párát a tükörről, s belenézve összeszorult a szívem. A szemeim teljes feketeségbe burkolóztak, a napi rutin ott pihent a nem éppen látható, de biztosan ott kirajzolódó karikáimban, de ami a legnagyobbat dobbantott a szívemen, az a törölköző szárazra törölt, mélybarna hajzuhatagom volt. Tetszett, de megnyugtatott a tudat, hogy megszárítva árnyalatokkal világosabb és szebb. Pont olyan, amilyennek szeretem. Magamat néztem, és tényleg magamat. Néztem a hajamat, a szemeimet, minden még ottmaradt sminkfoltot, a kiálló kulcscsontomat..
Minden én voltam, és semmi sem.
Minden én voltam, amit észrevettem, és semmi sem, amit láttam. Kézen fogtam magamat- “Gyere, kimegyünk az éjszakába!”-, majd karöltve léptünk ki a hűvösre, a tisztából a koszosba, a tágasból a szűkre. Újra visszavettem emberi szerep-köntösömet, és kényelem nélkül feküdtem le a holdtölte kiteljesedésekor.
Biztosan élek, megszárítva, tintával átitatva. Megírottan.