Lelkem karcolásait most testedre festem,
Gyógyuló sebeim, rajtad vesznek helyet.
Tested ad gyógyírt minden csepp könnyért,
Véreddel fizetsz, meg nem gondolt szóért.
Végtelen pillanat, mi fülledt kéjbe merül,
fáradt nyugalomban karod ölel körül.
Ajkadat érzem, gyönyöröm eszköze,
Vulkánként éget férfias ereje.
Foltot hagy rajtam minden pillantása
makulátlan elmém, így vész kárhozásba.
Szemedben látom a vágyak fekete lángját
testemben érzem szikráid pontos mását.
Fájdalom suhan érintésed nyomán,
de jó ha fáj, izgalmam, lobog tovább.
Bűnre bűnnel felel ki csak e nyelvet ismeri,
vágyra vággyal nézni, mégis oly isteni
tudatlanság.
Állati erő tombol, hevesen vér szalad,
Erei duzzadnak, valami megszakadt.
Elvesztettem mindent s mégis a mennyet élem,
Pokol tüzével egy angyal miképp éghet?
Tavaszi frissesség a fagyos téli szívben,
Add újra magad, csak egyszer újra élnem
engedd a kínt, a fájó örömöt,
a mocsokban úszó beteges gyönyöröm.
Újra legyek szabad, általad rabságban,
Könnyes mosollyal, zaklatott vadsággal
fájjon a köröm, mélyen, a hátadba vág,
ne a szívem, törjön szét a világ.
Gerincem érinti s csókol mint még senki,
megfojthat tőlem, legyen ahogy kéri.
Minden porcikám csak bíztatná, tovább
megállni vétek mikor mindent izzó láng
borít, mint testemet bélyeged,
mi bizonyítja, a tied lehettem,
mint egykor.
S most újra csak sóhajom vízhangja csendül,
ahogy utolsó levegőm testemből eltűnt.
S megviselt lelkem új életre kel,
ahogy vágyó pillantásod belém erőt lehelt.
Mint életnek vize úgy hat a szorítás,
a kínok közt feltörő fojtó kacagás,
az égető dermedtség, a lassuló dobogás,
a fájdalom, a mámor, a doppingolt áradás.
Csókok árjában elsodor az érzés
engedem, hogy vigyen,ez nem is kérdés,
az elme szabadul, a test elfárad,
a lélek megnyugszik, a szél feltámad.
S már csak hallgatom ahogy kopog az ablakon
zihálva melletted levegőt kapkodom,
de nem mozdul a világ mintha fáradt lenne,
mintha ő is szép elégedetten
csak elnyúlna a földön s várná a reggelt
mi ennél sosem adhat szebbet.
Kiemelt kép: pexels.com