Törésvonal

Törésvonal

“Mint égve felejtett lámpában a villanykörte
izzik bennem a fájdalom bár lennél porcelánedény
összetörnélek keresztet vetek a táj homlokára
amerre mentél visszafordíthatatlan az út mint a folyó
kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a tévedésbe.”
Tisztán hallottam, hogy most épp egy emberi lélek tört össze. Könyörtelen zokogása szinte hasította csendet ami közénk ékelődött, én pedig szinte elevenen hallottam, ahogy lassan gurulnak le a könnycseppek az arcán. Végtelenbe nyúló percek sora következett. Nem volt mondani valóm, de valójában nem is tudtam volna mit mondani, ennek ellenére mégis ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Kapkodtam a levegő után, próbáltam megállni remegő lábaimon, de nem tudtam egy másodpercre sem elfelejteni a tényt, hogy minden széthullott. Egyszerűen felfoghatatlanok voltak a szavak amiket hallottam tőle. Kívülállóként figyeltem magamat és reakcióimat, de az elakadt lélegzeten és a dermedt pillantásokon kívül semmit sem találtam.
Nem volt már egész. Nehéz könnyfátyollal borított darabok voltak csak belőle , amik mind élesen fájtak és kínozták őt. Temette magát, az emlékeit, a barátait és velük együtt a hitét is, amiért annyi időn át dolgozott.
Hideg közönnyel reagált mindenre, ami eddig fontos része volt az életének én pedig ott abban a pillanatban rájöttem, hogy már réges-rég nem ismerem ezt az embert. Fájdalmas felismerés volt, mégis amennyire lehetett mellette akartam lenni, csupán azért, mert szeretem. Óvni akartam önmagától, a démonjaitól, a félelmeitől és mindattól, ami csak egy pillanatra is a mélybe húzhatja, ahonnan már többé nincs visszaút.

 

large (2)

Forrás:Weheartit

(…)Még mindig hallom magamban, ahogy akkor zokogtál. Magamnak akartam a fájdalmadat, pedig épp én voltam az, akinek a lelke már nem bírt volna el több törést. Emlékszem, mindig azt mondogattad, hogy mennyire erős is vagyok, és hogy te már rég feladtad volna. Nem hittem neked, nem hittem magamnak. Adni akartam, ezerszer, százszor jobban, mint ahogy előttem bárki tette. Én akartam lenni a gyógyszered, a megmentőd és mohón hittem benne, hogy elég cserébe annyi, hogy te minden áldott nap valamikor hajnalban szeretlek-et mormolva elköszönsz tőlem.

Nem volt elég…

Szerző:

Örökösen kutatok valami megfoghatatlan iránt. Amiről csak néha hallani suttogásokat. Szeretni vágyom, gyűlölni nem tudok. Soha, senkit, semmiért. Emberek formálnak, gyúrnak össze napról-napra. Öleléseik, néma megértéseik, mosolyuk, csókjuk tesz azzá, aki vagyok. Egyébként örökös álmodozó, színtévesztő és lila mániás, aki nem tud és nem is akar egy olyan világban élni, ami nem az övé.