,,Törésvonalakon egyensúlyozva, kifelé göndörödve, befelé mosolyogva” – interjú Szalóczi Dániellel

,,Törésvonalakon egyensúlyozva, kifelé göndörödve, befelé mosolyogva” – interjú Szalóczi Dániellel

Szalóczi Dánielt eddig a Mosakodj Petike, addig nem nézlek indiánnak című regényéről, és a Csakrádfigyelős versikekötetéről ismerhettük. Dani mostanra megérett, a versikékből versek lettek, abból meg Padtárskereső. A fiatal, laza srác megkomolyodott, felelősségteljes férj és apuka formálódott belőle, aki már nem a ,,totál” és a ,,najó” szavakat használja, hanem annál sokkal komolyabbakat. Akárhogy is, abból a bizonyos ronda madárból létrejött valami, és saját életet él Dani művészetében. Alkotásról, Padtárskeresőről, életről, vágyakról, jövőről és Lédáról mesélt nekünk Szalóczi Dániel. 

Szalóczi Dani

2013-ban készítettem veled az utolsó nagyinterjút, amikor megfejtettük a nagy, ronda madaradat a villanypóznán és összegeztük az eddigi sikereidet. 4 év rengeteget idő egy ember életében. Mi történt veled ez idő alatt?

Nagyjából újracserélődtek a sejtjeim, a környezetem, és talán az egész világhoz való hozzáállásom. Vándoroltam Spanyolországban, kiköltöztem Németországba, aztán elfogadtam az idő múlását, megfeleségesedtem és megapukásodtam. Beálltam óvóbácsinak, és megtanultam úgy mosolyogni, hogy közben komoly maradok. Mostanában egyre többször mosolygok.

Ott hagytuk abba a beszélgetést a jövőt tekintve, hogy kész van egy újabb verses köteted, mely most meg is jelent. Mesélsz picit a Padtárskeresőről? Miről szól?

Egy osztályról szól, tizenhat gyerekről és egy tanár néniről. Az ő életüket kísérem végig, együtt keresve az általános iskolás padtársakat, a gimis szerelmeket, és a felnőttélet bölcs válaszait. Versekbe szedem az élményeiket, traumáikat, a vágyaikat és hagyom, hogy ezek határozzák meg a felnőtté válásukat. Minden gyereknek megvan a maga kiforratlan személyisége, ami a kötet végére szépen letisztul. A versek önmagukban is egy-egy mélyebb gondolatot rejtenek, és aki már olvasta a „Csakrádfigyelős” – című kötetemet, szerintem most sem fog csalódni a könnyed és közvetlen hangvételben.

Abszolút találó a cím. Előbb voltak meg a versek és aztán lett a cím vagy fordítva?

A versek voltak előbb. Sokáig a „Csakrátokfigyelős” címet akartam adni, utalva az előző kötetre, hogy már nem csak egyedül rád és az ilyen-olyan puszikra, hanem rátok, izgalmas emberekre is figyelek. Az olvasók, akik szeretik az előző kötetet, a hasonló cím alapján egyből felismertek volna. Aztán tesóm egyszer bedobta ötletnek a padtárskeresőt, mint szójátékot, és végül be kellett látnom, hogy nem szabad leragadnom a múltban. A mostani kötet sokkal érettebb, itt már nem versikékről van szó, hanem versekről. Feladtam a saját ötletemet, és ennek utólag nagyon örülök, mert szerintem ez az alkotás, az írás folyamata: az új ötletek, nézőpontok befogadása, és a megszeretett, de tökéletlen gondolatok alázatos elengedése.

Szalóczi Dani

A kötet tele van nagyon szép, mutatós, mégis egyszerű illusztrációkkal, melyek Sutus Nóra mellett a te kezed munkái is. Amikor összességében elemeztem magamban a könyvet, úgy gondoltam, kár lett volna kihagyni a rajzokat. Eleve így szeretted volna, vagy a versek megszületése közben kaptál ihletet a rajzoláshoz?

Általános iskolás koromban, meg gimiben folyton telefirkáltam a füzeteket nagy szemű állatokkal és kabbejelekkel. Ez segített koncentrálni, vagy éppen álmodozni, attól függ, éppen melyik tantárgy volt éppen soron. A versek írásakor sosem képekben, inkább érzelmi állapotokban gondolkozom. A firkálás pótcselekvés, segít tovább fűzni a gondolatmenetet, segít a tovább álmodozásban, része az alkotásnak, és szerintem így sokkal őszintébb és közvetlenebb az összhatás.

Sutus Nóra illusztrációi a te elképzeléseid szerint valósultak meg, vagy teljesen rábíztad?

Teljesen rábíztam. Nórinak irigylésre méltó belső képi világa van, és nagyon finom érzékkel nyúl bármilyen témához. Fantasztikus volt hallgatni és nézni, ahogy a maga mélyreható alaposságával fedezi fel a sorok közti finomhangolásokat, ráadásul olyan apró részletekre világított rá, amikről nem is tudtam, hogy bele vannak fűzve a verseimbe. Azt hiszem, szerencsések a versek, hogy megfürödhettek Nóri tűfilcének tintájában.

Az előző interjúban említetted, hogy kiadót keresel a könyvnek. Elnézve a Padtárskeresőt, maradtál a K.U.K.-nál. Mondhatjuk, hogy megtaláltad a számodra megfelelő kiadót?

Ez a könyvem egy picit máshogy alakult, mint az eddigiek, amiket a kiadóm úgymond „szerelemből”, önköltségen adott ki. A ,,Padtárskereső” már az én szerelemgyerekem, és örülök, hogy a K.U.K. kiadó most is mózeskosarat adott neki, amivel az olvasók kezébe úsztathatom ezen a viharos magyar könyvpiaci folyón. Tudom, hogy a könyvesboltok gerincre rakják, hogy nincs körülötte semmi felhajtás, hogy „ki olvas ma már verseket”, de akármilyen kilátástalannak is tűnik a mózeskosár partra sodródása, egyszerűen képtelen lettem volna a kis jegyzetfüzeteimben rejtegetni, idővel pedig elfelejteni őket. Talán azért, mert a most született kislányomon kívül ők az eddigi legértékesebb alkotásaim.

Szalóczi Dani és Léda

Van most valami a tarsolyodban, amire számíthatunk a közeljövőben?

Az utóbbi négy évben folyamatosan zsongott az agyam, minden egyes nap világmegváltó ötletekkel és bestseller regényekkel álltam elő, sokba belekezdtem, a legtöbbet abbahagytam, és úgy viselkedtem, mint egy megkergült kisgyerek a cukorkaboltban. Egyszerre akartam mindent, és ezért hihetetlenül hamar elfáradtam, és ott pihegtem a sarokban vagy húsz gumicukorkígyóval a számban. Hiteltelenné váltam magam és a környezetem előtt, ezért is csoda, hogy a „Padtárskereső” végül napvilágot látott. Azt hiszem, a következő időszakot arra fogom használni, hogy kiválasszak egyetlen gumicukorkígyót, benyálazzam, és nézegessem az átlátszóságát és a ragadósságát a fényben. Meg kell tanulnom magammal is türelmesnek lennem. Tesómmal készítünk egy szó szerint is nagypályás társasjátékot, igen komoly kutató- és háttérmunkával, mostanság az veszi el az időm és a gondolataim tetemes részét. Minden este leülök a magam köré gyűjtött, számomra legfontosabb emberekkel, és belemerülünk a skandináv mitológia apokaliptikus világába. Jövőre piacra akarjuk dobni, valószínűleg a kickstarteren. Nagyon imádok ezzel foglalkozni, mert azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek: játszva alkotni. Így írom a verseket is egyébként.

A Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetben tanultál, 2011-ben szereztél konduktor diplomát. Utolsó információ az volt rólad, hogy Angliában élsz és egy mozgássérülteket nevelő intézetben dolgozol. Ugyan a Csakrádfigyelős verseskötetet nem olvastam (nagy szomorúságomra), de a Mosakodj Petike, addig nem nézlek indiánnak regényedben teljesen visszaköszön ez a nevelőintézetes világ. Illetve, azért a Padtárskeresőben is vegyes sorssal rendelkeznek a szereplők. Mintha nem tudnál ettől a témától elszakadni. Nem is akarsz?

Hogy is tehetném? A mozgássérültek, az értelmi sérültek, a lelki sérültek a legizgalmasabb emberek a világon. Olyan szélsőséges élethelyzeteket élnek meg, amiket én valószínűleg sohasem fogok, mondhatni helyettem élik meg az igazi nehézségek mélységeit. Amíg én parádézok a tökéletessé alakított világomban, amíg problémákat találok ki, hogy másokat szórakoztassak velük, addig ők folyamatosan eltűrik és elmélyítik a valódi, húsvér szenvedést. Mindenük beszél, a szemük, a mozdulataik, és néha ők maguk is, bár az nagyon ritka. A reménytelenség és a beletörődés hallgatag beszélgetőtársak. Sok türelem kell ahhoz, hogy figyelni tudjunk egymásra, és kijavítsuk egymás hibás működését, de amikor sikerül, már nem is találunk hibát a hibában.

Furdal a kíváncsiság, úgyhogy megkérdezem. Amikor odamennek hozzád, hogy: szia Dani, mi a foglalkozásod? Akkor mit válaszolsz? A ,,civil” szakmádat és az írást nem is említed? 

Ez egy szöget a fején találó kérdés. Általában sosem szoktam megemlíteni, hogy írok, és ha jobban belegondolok, nem is szerénységből, vagy álszerénységből, hanem inkább játékiból. Az írás egy titok, valami tényleg intim része az énemnek, és habár szívesen megosztanám, nem akarom ezt az érdekes oldalamat már az elején odamutatni. Ez olyan, mint amikor az oviban a kislányok felöltöznek felnőtt ruhába, kisminkelik magukat, és ha rájuk szólsz, hogy na mutasd magad, akkor elbújnak a legközelebbi szekrény mögé. Ha viszont úgy teszel, mintha nem figyelnéd, azonnal ott terem előtted, és lelkendezni kezd a királylányságáról. Valahogy én is így vagyok ezzel, az írás az én kisminkelt arcom, a titkosabbik, ami már a játék legkisebb jelére előbukkan. De csak akkor. Mint már említettem, imádok játszani.

Ha magad elé veszed az eddig kiadásban megjelent műveidet, szerinted milyen képet festesz az olvasók fejében?

Elég kirakósat. Nem biztos, hogy mindenki meg tud barátkozni a pusziverses, mosolygós Danival, és ezzel együtt a kegyetlenül cinikus és megkeseredett regénybeli énemmel. Ezek elvileg ütik egymást. Pedig valahol mindannyian e között a két szélsőség között lebegünk, jobb napjainkon szívalakot keresünk a bárányfelhőkben, rosszabb napjainkon pedig hunyorítunk és megpróbáljuk képzeletben még jobban beszürkíteni az esőfelhőket. Azt, hogy milyen stílusban írok, erősen befolyásolja a lélek időjárása. A mostani kötetem tele van bárányfelhőkkel, esőfelhőkkel, vihar előtti csenddel és átszűrődő napfénnyel. Nemrég újra átolvastam a verseket, és többször is le kellett tennem, annyira felkavartak. Nagyon mély hatással vannak még rám is, pedig én írtam őket. Szóval, hogy milyen képet festek az olvasók fejében? Remélem egy esernyő alatt mosolygó, kócos hajú, nagykabátos, télen-nyáron pattanásos srác képét.

Szalóczi Dani

Véleményed szerint mit tudsz közvetíteni az írásaidon keresztül? Egyáltalán, mire szeretnél minket tanítani, ha ez cél?

Tanítani semmiképp. Habár végzettségem szerint pedagógus vagyok, elég bénán nyomom. Ahhoz, hogy valaki tanítani tudjon, meggyőződéssel kell előadnia a tananyagot, az pedig nekem sosem ment. Honnan tudjam, hogy amit tanítani akarok, az igaz? Hiszen én csak egy nézőpontot képviselek, simán tévedhetek. Akár mindennel kapcsolatban magam körül. E miatt a gondolat miatt sajnos mindig hiteltelen tanár maradok. De ez talán rendben is van. Azonban közvetíteni, az más: átadni egy velejéig megélt élményt a lehető legletisztultabb formában, átadni a katarzis élményét, na ez az én célom. A versforma tömörsége és ritmusa szerintem tökéletes ahhoz, hogy egy kis ideig fenntartsa és megragadja az olvasó figyelmét, aztán pedig hirtelen megpendítse a legérzékenyebb emlékek húrjait. Azt kívánom, hogy mindenki élje át legalább olyan intenzíven azt a csodálatos, szétáradó felismerésélményt, mint amit én éreztem a versek utolsó, leírt sorai után.

Ha már így belemásztam a személyeddel kapcsolatos kérdésekbe. Ha mondanod kéne magadról egy nagyon jó és egy nagyon rossz tulajdonságot, melyik lenne az?

Kegyetlenül szétszórt vagyok. A szakdolgozatom egy héttel beadás előtt elszállt úgy, hogy nem mentettem le, a verseim egyharmada örökre kitörlődött vagy azért, mert elhagytam a jegyzetfüzetemet, vagy mert véletlenül kitöröltem a mentett fájlok közül. Nem vezetek autót, mert félek, hogy az első kanyarnál beborítom a szembesávot az árokba. Sokszor gondolkoztam, miért van ez, és egy ideig arra fogtam, hogy álmodozó típus vagyok. Öt másodperc alatt elkalandozik a figyelmem, és fogalmam sincs, mi történt abban az időszakban, amíg a belső vidámparkomban körhintáztam. Össze kell magam szednem, előttem a felelősségteljes apalét.

A jó viszont az, hogy alázatos vagyok, és fel tudom adni a már kialakult véleményemet. Imádok nézőpontot váltani, több oldalról is megvizsgálni a problémát, és az új tapasztalatokkal együtt formálódni. Annyi harmincon túli kortársam unalmasodik el, mert nem tud, vagy nem akar kiszakadni a saját maga teremtette ördögi köreiből, annyira rossz lehet elveszteni a nyitott hozzáállás adta szabadságot…

Szokták mondani, hogy nincs olyan író, aki akarva vagy akaratlanul ne írná bele magát a történeteibe. Kedves leszek, és nem kérdezek rá konkrétan, hol tűnsz fel te a könyveidben. Inkább azt kérdezem, mi a legmeghatározóbb emléked gyermekkorodból?

Mostanság többször visszatér ez az emlékem, és már kezdem megfejteni, miért. Az általános iskolában vagyok, kicsengettek, és mint ilyenkor mindig, most is a folyosókat járom egyedül. Magam elé nézek, egészen pontosan a burkolat műmárványlapokra, amik itt-ott már megtöredeztek. Játszom. Azt játszom, hogy csak a sötétebb márványokra léphetek, a világosakat pedig át kell ugranom. Aztán váltok, és csak a törésvonalakon egyensúlyozok egészen vissza az osztályig, az elrohanó osztálytársaim között. Aztán egyszer csak megállok, látom a tanár néni lábát, de nem nézek fel az arcára. Arra már nem emlékszem, csak a lábára. A zoknija felett és a szoknyája alatt kipöndörödnek a szőrszálak a lábán. Rápöndörödnek a fehér zokni tetejére. Ez tetszik, mosolygok. Megfordulok, és most a világosabb márványlapokon lépkedek. Talán így telik le az egész életem, törésvonalakon egyensúlyozva, kifelé göndörödve, befelé mosolyogva.

És akkor a végére: azt már kérdeztem, mik a tervei Szalóczi Daninak, az írónak. Most az érdekelne, mit tervez a jövőben Szalóczi Dani, a ,,magánember”?

A „villanypóznán ülő nagy madár” idején, azaz olyan négy éve még minden sejtemmel az ellen voltam, hogy elkötelezzem magam, szabályosan dührohamot kaptam, ha valaki szóba hozta a felelősségteljes párkapcsolat ötletét, a saját gyerek gondolatát, és úgy az elköteleződés minden létező formáját. Nagyon erős változások, és egy nagyon türelmes nő kellett hozzá, hogy ez a sok belső öngyűlölet felszívódjon, és megtanuljak újra szeretve lenni. Rengeteget akarok tanulni Lédától, a kislányomtól, ez az én nagy tervem… csodálni szeretném a létezését, és meg szeretnék fürödni az ártatlansága bölcsességében. Azt hiszem, életem legfantasztikusabb időszaka elé nézek.

Nagyon szépen köszönöm Daninak, hogy megkeresett és összehoztuk az interjút (kulisszatitok: a kérdésekre Dani egyébként kétszer írta meg a válaszokat, mert elsőre természetesen minden elveszett. Innen is köszönöm, hogy karma ide vagy oda, nem adtad fel és megcsináltad újra). Ki ne felejtsem: a magazin szerkesztőségének nevében kívánok neked, a gyönyörű feleségednek és a még gyönyörűbb Lédának sok boldog, egészséges éveket. Na jó, és persze bízom abban, hogy nemsokára megint kirángatsz a szürke hétköznapjaimból azzal, hogy villog majd a képernyőmön egy Danifej…

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.