Tótörténet

Tótörténet

Nem tudom mi van ezzel a hellyel, de többedszerre mentett meg minket az idén. Napernyők, üres fagyispult, némi szél, kigyúrt emberek, és mindezeken túl kócos tóhullámok. Én még úgy emlékszem rá, mint a nyár legszebb helye, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni a strandolóktól. Fülledt meleg, hosszú kocsisorok, bikini-tömeg. Nyaranta könyörögtem az édeseknek, hogy menjünk úszni, de általában csak a szőlő tövében olvasott Shell-katalógus színes lapjai maradtak, meg a sosem szűnő gyom a virágágyásban. Nénjéék egyszer elvittek, pöttöm voltam, és egy piros karúszóban kacagtam – a szemembe fröccsenő vízcseppektől alig látva – a boldogságot. Látjátok, ti is tettek velem valami jót, akkor még azt is tudtatok. 
Aztán más lett, mintha közelebb húzták volna az Istenek néhány kilométert, pedig ott volt eddig is, csak az a pár centi magasság, ami miatt nem jött rám többé az a lazacszínű rövidnadrág (mikor Keresztanyu megvette hároméves voltam, és a bokámig ért. Kiskamaszként már a fenekemet súrolta, de később, zavarodott, pufi-tiniként is feljött, mintha velem akarna maradni örökre. Talán miután kidobtuk, azután lett minden hirtelen annyira nyers ebben a világban. Kár, hogy az emberrel együtt nem nőnek a ruhadarabjai is. ), csak az változtatott meg mindent. 
Volt egy nyár, amikor sokat mentünk, sportolási célból, szigorúan biciklivel. Zsófinak nem volt fék a biciklijén, úgy ment le a dombon. Azt hittem szörnyethal, de csak a napszemüvegét kereste a földön fekve. Az iszapszínű sáros víz csípte a pirosra horzsolt sebeket a térdén. 
Most is ez jutott eszembe, hogy pont ott, a térdkalácsánál volt egy vastag csíknyi terület, ami legalább egy hétig fájt neki, de nem jajdult fel, szinte büszke volt rá, mint a gyerekek a horzsolásokra, harcisebként nézett. Harcosnak éreztem magamat én is, bokáig a vízben, a habok alá rejtett történetekkel, amibe belefulladt már annyi ember,és ahol először vettek észre lányként, tizenkét évesen a rózsaszín fürdőruhámban; ahol először akart megölelni egy fiú, és ahol én még evészavaros fruskaként csak a vízre tudtam gondolni, hogy ha alámerülök nem vesz észre senki, nem a mellem vagy a hosszú hajam lesz a színpad, csak én magam, ahogy hívnak, ahogy érzek, amit gondolok. 
Melléd sodródtam, látod, annyi megélt nap után, a szitakötők párosodnak a nádasban, és a kékeszöld árnyalatuk egészen beleolvad a víz türkiz álmaiba. Itt vagy velem, és végre látsz. Mesélsz és hallgatok, mesélek és hallgatsz. Ez a tó egy kis patakból lett felduzzasztva.El sem hinnéd, igaz?
Ma nem vagyunk azok, akiket beszorítanak a fehér falak, ma benne vagy a víz meséjében, a gyerekkoromban, a felnőttkoromban, belenőttél az életembe és összeértünk, átfolytunk egymáson. 
Egyszer elhozzuk ide a gyerekeinket is, hogy úgy mint én, tanuljanak meg ők is úszni magukban. 

Írta: Bóbics Veronika

Kiemelt kép: http://www.pexels.com

Szerző:

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.