Valószínűleg a Pixarnál igen. Bár már elmúltam 25 éves, mégis továbbra is szeretem a rajzfilmeket, mert néha sokkal jobban hatnak az emberre ezek a megfoghatón túli elképzelések, mint a hétköznapi tárgyaink. Persze lehet fantáziavilágot teremteni a filmekben is, de a rajzfilmben megkísérelhetjük ábrázolni a megfoghatatlant, hiszen általában olyan dolgokról szólnak, amelyek vagy nem léteznek, vagy nem úgy léteznek, mint a valóságban. Felrúghatunk minden szabályt és saját rendszert alkothatunk, amely az ábrázolni kívánt konfliktust vagy élethelyzetet a legjobban szemlélteti.
Ilyen kis csodaként született meg a Disney/Pixar stúdiók közös gyermekeként az Agymanók (Inside out). Bár a magyar cím fordítás inkább arra enged következtetni, hogy ez biztos egy gyerekmese, de ennél jóval több. Ez csak a felszín. A Pixar általában azért zseniális, de általában a mostani minőségibb gyerekfilmekre mind elmondható, hogy minden korosztályt tud szórakoztatni. Persze vannak történetek, amelyek elvontabbak, vagy témájuk miatt nem annyira ragadnak meg, de most egy általános érvényű sztorihoz sikerült nyúlniuk. A történet egy kislány életet mutatja be, ahogy elindul a felnőtté válás rögös útján, hogy alakul a személyisége, a külső és belső történések hatására. Mindenki volt gyerek egyszer az életében, épp ezért könnyen rá tud ráhangolódni a filmre pillanatok alatt. Rögtön átérezzük az összes mozzanatát, tökéletesen hat az érzelmekre. Ugyanis a feltevés szerint tényleg az érzések – Derű, Bánat, Undor, Harag, Majré – irányítják az ember gondolatait és közvetve a tetteit is. A mögé kreált fantáziavilág, pedig nemcsak a gyerekeknek segít elképzelni a lelki történéseket, hanem néha a felnőtteknek is, akik sajnos sokszor már elvesztik a vizualitást képességét, megérteni ezeket visszamenőleg, vagy akár éppen abban az élethelyzetet, amiben éppen aktuálisan vannak.
A szereplők egyébként rettentő szerethetőek, kivétel nélkül, a szituációk roppant viccesek, és ami egy filmben nagyon fontos, ok-okozati összefüggései is tökéletesen követhetővé varázsolják, nem ül meg egyetlen egyszer sem a történet. Nincs semmi felesleges, mindig várjuk a következő lépést, ahogy az életben is néha bizonyos dolgok olykor lényegtelennek tűnnek, mégis valószínűleg később fontos részeivé válnak a saját belső utunknak. Talán ez is a konklúziója a filmnek, hogy semmit sem szabad megbánnunk, mert ha tagadni akarjuk a “rossz” dolgokat vagy a “hibáinkat”, akkor pont a belsőnkkel való kapcsolatunkat veszítjük el, és az csak káoszhoz vezet. Inkább ismerjük meg őket, és használjuk tudatosabban. Ne feledjük, ezt sosem késő elkezdeni. Tehát ezt a filmet bármilyen korban érdemes megnézni, mert időtlen, szórakoztató és fantáziadús. Igazi kikapcsolódás.
Képek forrása: www.sheknows.com, pinterest.com
