Ügyefogyott két ember

Ügyefogyott két ember

Úgy borított be, mint a kiömlő vörösbor a hófehér damaszt abroszt. Belém ivódott, és nyomot hagyott az elkövetkezendő holnapokra. A szövetek felé kúszott, és hirtelen megbillentette a szívet. Kimoshatatlan lelkek lettünk attól fogva. Egyetlennek hittél, pedig csak egy voltam. Apró, megbarnult moha. Te meg az arra kószáló kóbor kutya, ki orrával megbökte puha testemet. Mikor rám találtál, nevettem. Sosem hittem, hogy látlak még. Először nem is érdekeltél. Most meg kacagok, ha felém fújja emléked a szél. Már nem szabadna félni, veled lehetne az újhold, ha akarnád, és cserepes ajkam nem fecsegne többé. Talán megkérdeznéd fájt-e, vagy miért vagyok ennyire nyugodt, de csak vállat vonnék és puszta gondolattá zsugorodnék. Tudod, ami éjjelente nem hagy békén.

Nem figyeltem, bocs. Mondtál valamit?

Én? Ja, nem. A szívemet hallhattad.

tumblr_m1pmsi0WRL1r0i9t4o1_500_large

tumblr.com

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!