Úgy borított be, mint a kiömlő vörösbor a hófehér damaszt abroszt. Belém ivódott, és nyomot hagyott az elkövetkezendő holnapokra. A szövetek felé kúszott, és hirtelen megbillentette a szívet. Kimoshatatlan lelkek lettünk attól fogva. Egyetlennek hittél, pedig csak egy voltam. Apró, megbarnult moha. Te meg az arra kószáló kóbor kutya, ki orrával megbökte puha testemet. Mikor rám találtál, nevettem. Sosem hittem, hogy látlak még. Először nem is érdekeltél. Most meg kacagok, ha felém fújja emléked a szél. Már nem szabadna félni, veled lehetne az újhold, ha akarnád, és cserepes ajkam nem fecsegne többé. Talán megkérdeznéd fájt-e, vagy miért vagyok ennyire nyugodt, de csak vállat vonnék és puszta gondolattá zsugorodnék. Tudod, ami éjjelente nem hagy békén.
Nem figyeltem, bocs. Mondtál valamit?
Én? Ja, nem. A szívemet hallhattad.
tumblr.com
