Fülemben a Nirvana dübörög, én meg csak ülök, és várom, hogy visszatérjen belém az a lány, aki tudott és szeretett írni, és mindennél fontosabb volt számára a naplóírás. Nem tudom, hol vesztem el. Hol maradt el az a lány, akinek az írás az élete? Hol hagytam el Szénit, és ki ez a lány most bennem? Ez nem én vagyok. Nem Széni. Ő nem ilyen. Nem akarom, hogy bárki is olvassa az írásaimat vagy a naplómat. Úgy érzem, már senki nem ért meg. Egyedül vagyok. Ebben a világban teljesen egyedül. Az én világomban. Egyik nap kisétáltam az ajtón, és leléptem innen. Nem volt több 20-30 percnél. Elsétáltam a templomig, majd vissza. Aztán megjártam még nem tudom hány utcát, nem vezettek sehová. Az egész falu egy zsákutca. – Azt hittem, megfulladok. – Az egész életem egy zsákutca. El akartam menekülni innen. Aztán, ahogy visszafordultam a fogalmam sincs, hányadig utcából: ráeszméltem, hogy nincs hová. Leléphetek, bárhová elmehetek, de a szívem, a lelkem, az érzéseim, a gondolataim, az életem, a MÚLT jön velem, akárhová is megyek. Olyan vagyok, mint a halk, őszi, fülledt eső. Be akarok szivárogni esőcseppként a talajba, azt szeretném, ha egy növény gyökere magába szívna. Akkor tudnám: volt értelmem. Nem akarok válaszolni a ,,hogy vagy?” kérdésekre. Minden nap egy kicsit máshogy, de lényegi különbségek nincsenek. Csak nekem. Mert én még a levegővételemet is érzem. Be vagyok zárva saját magamba. Érzem, hogy amikor remegek, rezegnek a csontjaim. Amikor könnycsepp áztatja ajkaim, én megízlelem a sós ízt. Ha szorongok, és nagyon fáj a szívem: kezem ökölbe szorítom, olyan erősen, hogy érezzem, ahogy a körmeim tenyerembe vájnak. Minden nap egy kicsit más, de amíg egy percig is tudok hinni, küzdeni fogok.
„nem vagyok szomorú, csak épp az óceán kicsöppen szememből,
kérlek, adj pár üveggolyót, éppen annyit, hogy az ölembe elférjen,
egyszer majd komoly leszek, és elhívlak teázni,
addig is forraljuk fel a tengert,
hadd mondjam el neked a feketét, már nagyon nyomja a vállamat,
azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam,
de erős leszek, még akkor is, amikor elvesztem az összes pillangót.”
(Finy Petra: az apróbetűs élet)
