Reggel, amikor megszületünk, velünk együtt kel életre a világ. Lassan felébred a természet velünk, s mi elsuhanva mellette belevegyülünk a rohanó világba. A tegnaptól való elszakadás után, mit múltunk hagyott lelkünk mélyén, s az éjjel sötétsége temetett magába, mit a ködös hajnal széttépett az első napsugár fényében, meghozva a reményt. Ma viszont, ha megfürdünk benne, felébredünk. Jól tágra nyitott szemmel körül nézünk, akkor meglátjuk a felénk törekvő sugarait, melyek lehetőségek alakjában bukkannak elő körülöttünk. Csak ki kell nyújtani a kezünket utána. Megvizsgálni, megfontolni és elkapni a legjobbat. Beleugorni a mélybe, a félelmet magunkon kívül hagyva, merészen rálépni a kiválasztott útra. S ha tévedtünk volna, semmi baj, hisz eljön megint az este és újra meghalunk. Bármi történt tegnap, meghalt velünk együtt. Azért, hogy holnap mindent elölről kezdhessünk. Van, amikor nem folytathatjuk félbe hagyott vágyainkat, mert nagyot buktunk, vagy elfutottunk. A nap végén gyáván a sarokban kuporogva engedjük, hogy körbe öleljen a kétségbeesés és szorítson a tehetetlenség fullasztó karjaival.
Inkább ébredéskor ígérjük meg magunknak, hogy ma reggel már nem fog gátat szabni a félelem, hogy megtegyük, megragadjuk, amit kapunk. Azt hiszed a sors, mint kis gyermeket kézen fogva felemel és kivezet a sárból? Nem. Neked kell felállnod egyedül. Végig menned a hosszú, meredek úton. Akkor is, ha megtörik napközben a büszkeséged, megsérül a lelked, kettétörik a szíved. Meg kell tenned, hogy este büszkén halhass meg.
Írta: Ariela Grandi
Kiemelt kép: Pexels
