Utazás a múltba – előzménynovella

Utazás a múltba – előzménynovella

Dübörgött a metál. Cybergótok, kőkemény rockerarcok és a tarhálást tökélyre fejlesztő punkok vergődtek a parketten, miközben a vízipipától és marihuánától terhes levegő mélyen beleitta magát a pórusainkba. A talpam alatt éreztem a zene ütemét, a ritmusára lüktetett a szívem. Sodortam egy vicces cigit, majd elsomfordáltam az összetolt kanapék mögött egyenesen a teraszra, ahol végre a teliholddal kettecskén füstölhettem. Rossz szokás, tudom. Csak egy tizenhét éves fantazmagóriája, hogy a kápszi kimenekíti a valóságból. A nálam kétszer idősebb exem szoktatott rá. A motorjába szerettem bele, meg az önállóságba mellette. Hercegnek hittem, pedig csupán egy tapadós vadbarom volt.

Letüdőztem a füstöt, szikrát hányt az esthajnalcsillag, majd az éjszaka sötétjébe pöfékeltem. Folytonosan zakatoló agyam fél percre kikapcsolt. Megkönnyebbülés öntött el legbelül.

– Jo, életem! Tudtam, hogy itt leszel!

A. Rohadt. Életbe.

A háttérben a Gun’s and Roses November rainje bömbölt és nem, nem a házibuliból, hanem egy bluetooth hangszóróból szólt a járdán. Menő kis kütyü, túlharsogta a hátam mögött bömbölő Cradle of Filth nótát. Yeah.

Kihajoltam a korláton és láttam, hogy az öt hónapja ejtett exem téblábol a vasparipája mellett.

Éljen a tavasz és a szerelem! Na meg a röhejes szerenádok. Pápá, belső béke!

Majd’ megfulladtam és forgott a világ, de akkor is tövig szívtam a cigarettát, aztán Dezső képébe pöccintettem a csikket a harmadik emeletről. Visítva ugrott arrébb, a zenebona elhallgatott, a telefonja a földön kötött ki.

– Jo, szerelmem! – rimánkodott, majd mikor látta, hogy csöppet sem hat meg, lehullt a lepel. – Felmegyek. Velem ne ba…

– Fel ne told a képed, banyek – vakkantottam. – Kétszáz sms-t küldtél, mióta dobtalak. Még ha érdekelne, sem olvasnék el annyit!

– Pofa be, részeg csitri! – ordított a szomszéd öreglány repedtfazék hangján.

– Nem is vagyok részeg! Talán betéptem, de nem vagyok részeg. Jelentsen fel, bánom is én!

 Majd nyomatékosítva a véleményemet, becsaptam magam mögött az erkélyajtót. Felnyaláboltam Petrát, hét éve legjobb barátnőmet egy hullára festett bájgúnárról, majd a fülébe súgtam.

– Itt a vadbarom…

– Miki vagy a másik?

Lefagytam egy pillanatra.

– Dezső! Miki már egy hároméves sztori – magyaráztam, mert úgy éreztem, mintha egy csapodár nimfomániás bélyeget nyomott volna ezzel a homlokom közepére.

– Relax, bébi – sóhajtott Petra, miközben lehúzta az utolsó korty krémlikőrjét. – Kizárjuk a gecibe.

Más szájából talán alpárinak hangzott volna az utóbbi kijelentés, de ő még ezt is fennkölten tudta előadni. Viszont a szépséghibákat ezzel sem volt képes befoltozni. Ez egy életképtelen ötlet volt, abból pedig nekem is akadt pár. Mélységes csalódás szele kergette letargiába a lelkem, mikor rájöttem, hogy a barátnőm olyan használhatatlan, mint… nem jutott eszembe találó hasonlat, azért inkább hátat fordítottam neki. Azt sem tudtuk, merre a kulcs. Azt sem tudtuk, kié a kecó, csak jöttünk, mert valamelyik arc hívott minket.

Vonzódtam, vagy bevonzottam az őrülteket. Mindegy, a lényeg ugyanaz, de végre volt elég lélekjelenlétem, hogy az első pofon után lelépjek. Még mindig lüktetett Dezső tenyerének nyoma, ahogy visszagondoltam rá. Engem aztán nem fognak bevonszolni a mártírszerepbe! Bicskanyitogató a stílusom, az tény, de aki nem bírja, az szálljon le rólam és ne térjen vissza újra és újra a küszöbömre!

Bár talán nem érdemlek jobbat.

– Jo, idefigyelj – mormolta Petra imbolyogva, átgondolva a tervét –, odaállsz vagányul, ahogy szoktál és elküldöd a fenébe. Itt leszek melletted!

Latolgatni kezdtem az esélyeimet. Két méter tömör izom, hetvenes intelligenciahányados. Ha tettlegességig fajulna az ügy és sikerülne a csökött mókusmancsaimmal, vagy a nyeszlett virgácsaimmal egy érzékeny pontjába is találnom, sajnos Dezső fel sem fogná. Mint egy tank, gyepálna tovább.

Most már mindegy! Fő a magabiztosság!

Az ajtóhoz meneteltem határozottan ám, még a bakancsom alá loccsant hányás sem hátráltathatott. Éppen akkor libbentem át felette, amikor meghallottam a dörömbölést két gitár riff között. Laza és megtántoríthatatlan hősnő látszatát akartam kelteni, egy modernkori Artemiszét, akitől retteg minden fasztarisznya. Ám ekkor elszabadult a pogó és egy termetes – na meg szagos – Akelás pólót viselő tag becsúszó szereléssel a lábam elé vetődött. Talán meg is hatódok, ha nem éppen az imidzsem rombolta volna azzal, hogy megbotlottam a sörhasában és csaknem lefejeltem az ajtófélfát. A vadkan majdnem újra az exem karjaiba küldött.

– Baromarc – morgolódtam, majd hátrafésültem hollófekete tincseim. – Meg te is – pillantottam fel a volt pasimra, aki ekkor lépett a szobába.

– Johanna…

– Nem! Jo, és nem Johanna! Jo, érted? Jegyezd már meg!

– Jo, én annyira…

– Tudod, mit? Helycserés támadás. A buli a tiéd! – tettem egy színpadias mozdulatot, aztán elindultam előre, ki a folyosóra, ám csávókám megragadta a karom.

– Te beképzelt picsa – köpte a szavakat. – Lehet, hogy dróton rángatod a férfiakat, de engem nem rázhatsz le ilyen egyszerűen.

Olyan erővel húzott vissza magához, hogy cigánykereket vetett a gyomrom és az agyvizem is hallottam, ahogy hullámokat csap a koponyámban.

Az első, amire felocsúdtam, hogy Petra nem áll mellettem. Elkapta az aktuális hősszerelme és éppen orális DNS-tesztet végeztek egymáson.

Körbenéztem más lehetőségek után. Talán berohanhattam volna valamelyik szomszédhoz, hogy segítséget kérjek, de sztornóztam is rögvest. Azok egyáltalán nem bánták volna, ha alulról szagolnám az ibolyát. Amikor megérkeztem a buliba, azt hiszem, túl hangosra sikerült a csatakiáltásom, amivel bevetődtem a pulton gyanútlanul várakozó vodkára.

Továbbhesszöltem egy ideális bajtárs után, de ahogy végigpillantottam a szedett-vedett, illuminált társaságon, rá kellett eszmélnem, hogy a javának még a nevét sem tudom. Na meg a saját lábukban is pofára esnének az első rúgás kivitelezése során.

Végül megakadt a tekintetem egy mélybarna szempáron. Ismerősnek tűnt. De nem úgy, ahogy egy szomszéd, egy iskolatárs vagy egy fazon az egyik partiról, hanem úgy, mint egy barát egy előző életből. Kísértet. Csontig hatolóan ismerősnek tűnt.

Pislogtam egy párat és ezzel az érzés is elmúlt, csupán a szorítást éreztem a karomon. Biztos beütött a mariska. Visszatereltem a tekintetem, a fiú még mindig nézett, viszont már be tudtam azonosítani az arcát. Pár koncerten láttam már, hasonló körökben mozogtunk, bár még egy szót sem váltottam vele. Tündike, a divatrockerek legújabb generációja éppen csacsogott hozzá, felvarrt, szőke loknijait csavargatva. Mindig az ilyen képmutató luvnyák kapják a normális fazonokat. Engem meg mivel ver az isten? Az exemre pillantottam. Hát… na… az élet igazságtalan.

– Szakadj le rólam! Mit nem értesz azon, hogy többé látni sem akarlak? – dobbantottam egyet az acélbetkóval.

– Nem rendezel le ennyivel, kisanyám!

Magához vont, a lábam elemelkedett a talajtól és a levegőben kalimpált. Kétségbeesetten vergődtem, akár egy hal a horgon. Pipáltam is rendesen, a tüdőm összeaszalódott.

– Hé – lépett közbe a sötétbarna szempár tulajdonosa, aki imént még Tündike babérjait élvezte. – Engedd el Jo-t.

– Öcsi, ez nem a te dolgod – dörrent a motoros huligán.

– Ez az én kéróm, az én bulim. Ereszd el a lányt!

Fél fejjel alacsonyabb volt a srác, félhosszú haja zsírosan tapadt a képébe, mégis volt valami megkapó abban, ahogy kiállt mellettem. Nyilvánvalóan nem egy észkombájn, de csupa szív fickó lehetett. Nem tűnt idegesnek attól, hogy egy ekkorra gorillával áll szemben, sőt még bele is kortyolt a sörébe, majd unottam a fejébe csapta a kapucniját. Laza.

Exem eleresztett, aztán a fiú felé fordult. Árnyéka beterítette különös lovagomat a folyosó félhomályában. A kapucnis elvigyorodott, majd előkapott egy vadászkést és vontatottan végighúzta rajta az ujját. Joker. Rúzs nélkül.

– Hidd el, jól bánok vele – pillantott fel a srác, szembogara eszelősen csillogott a neon villódzó fényében.

– Ember, te kattant vagy – hőkölt hátra a motoros. – Tudod mit? Tiéd lehet a zakkant csaj is! Nem ér ennyit ez az egész.

Na, kösz. Ennyit a kétszáz sms-ről. Pontosabban: kétszázháromról.

Dezső a szemét forgatva, hangos dübörgéssel vonult el a lift felé, én pedig kettesben maradtam Krokodil Dundival. Végre levegőhöz jutottam.

– Most hogy lekoccolt a papa, folytatódhat a buli – vonta meg a vállát, majd az övébe csúsztatta a fegyvert. – Komolyan ezzel jártál? Az apád is lehetne.

– Olcsón és jó anyagot szerzett. Meg azt hittem… nem tudom, mit hittem, hiszen még az anyjával lakik közel harmincévesen – motyogtam.

– Arnold vagyok – kortyolt bele a sörébe.

– Hát… te már tudod a nevem.

– Ja – nevetett Arnold. – Tünde már sokat mesélt. Megállás nélkül szid téged és pletykákat terjeszt rólad – nyújtotta oda a sörét.

– Valamit nagyon jól csinálhatok, ha nincs más témája – húztam le pár kortyot zaklatottságom enyhítendő, aztán visszaadtam neki az üveget. – De Tündérbogyó biztos hiányol már téged – mosolyodtam el, majd sarkon fordultam. – Én lépek.

– Hazakísérlek.

– És Tündi?

– Ugyan már! Ez már a harmadik buli, hogy le sem tudom vakarni magamról.

Így történt hát, hogy Arnold és én kettesben andalogtunk hazafelé a budapesti éjszakában. Amikor a társasház kapujáig értünk, ahol már csaknem nyolc éve éltem, toporogni kezdett, ezért rövidre zártam a témát:

– Kösz, mostantól egyedül is menni fog – bólintottam zsebre vágott kezekkel.

– És… holnap is jössz? – kérdezte, majd folytatta, mert látta, hogy tanácstalanul nézek rá. – Alapozás délutántól, koncert, utána meg after megint nálam.

– Hát, nem is tudom. A mai után… – bizonytalanodtam el, majd a srác hatalmas boci szemeibe néztem. – Na jó, mennyi pia lesz?

– Nyugi, kifosztunk egy egész kisboltot – vigyorgott.

– Szuper – forgattam a szemem, majd benyomtam a kapukódot.

Arnold értette a jelzés, ezért elhátrált, majd elővette a telefonját. Pötyögött rajta, míg én belöktem a súlyos kaput.

– Bejelöltelek. Holnap írok! – kacsintott, aztán átfutott az úttesten.

Csak azért nem csapták el, mert szombat hajnali háromkor gyér a közlekedés. Tényleg kattant. Sebaj. Valakinek jól áll – kuncogtam magamban, és mire feleszméltem, már csak magamtól tudtam elköszönni, de valahogy nem zavart.

Amint az elsőre értem, wifit ért a telefonom, és pittyent is, majd elfogadtam Arnoldot, mint barátot. Mármint havert. Vagy mi. Mindegy. Aztán a többi nem engedélyezett arcra is rápillantottam. Pörgettem, pörgettem, végül megakadt a tekintetem egy profilképen, amin egy fekete ló képe díszelgett. Pusztay Csaba. Az meg ki a szösz? Rákattintottam, de egyetlen képet sem találtam róla sokáig, majd egy két éve készültre bukkantam, ahol egy szőke libával pózol. Mármint a csaj pózolt, ő meg valami eszméletlen módon igyekezett a lelkesedés legkisebb látszatát is eltitkolni. Csak néztem és igyekeztem felidézni, honnan olyan ismerős és ekkor újra előtört azaz érzés, ami a buliban kapott el, amikor ég és föld között lebegtem és rátaláltam Arnold tekintetére.

Ejnye, Jo, nem kéne több partidrogot használnod! Kezdesz totál gárgya lenni!

Úgy döntöttem, inkább bevonulok a lakásba és elteszem magam holnapra, vagy inkább már mára. Keresztülvonultam az előszobán, próbáltam halkan és óvatosan, de én akkor is feltűnést keltettem, amikor éppen az ellenkezőjére gyúrtam, szóval sikeresen nekimentem a cipős szekrénynek, majd belegabalyodtam a kabátokba is. És hogy a katarzis teljes legyen, hangosan felharsant a telefonom is, mert Petra megdobott egy üzenettel, hogy kitudakolja, merre tenyészik megkínzott lelkem. A mobil fénye a képembe világított, miközben végigolvastam a barátnőm szövegét, így vettem észre anyám cetlijét az asztalon, amit valószínűleg nekem hagyott ott táviratos stílusban, hogy érzékeljem, ismét fényév távolságra vagyunk egymástól:

„Hanna, drágám, holnap temetésre vagyunk hivatalosak. STOP. Nyáron költözünk. STOP. Vár egy utazás a múltba. STOP.”

Nem vágom. Mi van?

Ha tetszett a novella, íme a facebook oldal, ahol részleteket olvashatsz a regényből: https://www.facebook.com/aholapartszakad

Illetve a regényt innen szerezheted be: https://shop.colorcom.hu/?konyv=utazasamultba

Szólj hozzánk!