Felébredtem álmomból. Visszahúzott a hideg valóság, a szürke mindennapok. Ebben az ábrándban egy színes erdőben jártunk, ahol béke honolt. A hűvös szellő megcsiklandozta a fák megsárgult leveleit, melyek reszketni kezdtek, mert tudták, hogy ez a változást jele.
Pont itt. Pont most.
A hatalmas esőcseppek tükrözték szemed ragyogását, mert az erőlködő Nap utolsó sugarait is meggyötört lelkünkre pazarolta.
Avar ropogott a talpunk alatt. Üresek voltunk, könnyűek. Aztán észrevettük, hogy ott ültek a fák ágain a ki nem mondott szavaink. Nyáron nem látszódtak a zöldellő lombkoronától, de az ősz és az elmúlás nem engedte, hogy tovább titkolózzunk, önmagunknak hazudjunk.
A kis földkupacok rejtegették az öleléseket, amelyek túl hamar megszakadtak. Teljesen elfogytak, még mielőtt kiteljesedhettek volna.
A szél megcirógatta bőrünket, és éreztette azt a bizonytalan biztonságot, melyben évekig éltünk.
A madarak dalban mondták el a füzetlap margójára írt jegyzeteinket, hogy szeretlek téged, s te pedig engem.
Összeragasztott szívek vagyunk. Amik túl sokszor szilánkosra törtek. Megjavítottuk, befoltoztuk a másikat, és az egymás iránt érzett szeretet új értelmet adott mindennek. Olyanok voltunk, mint a napfény, ami mindenhova elért. Ragyogtunk és ragyogtattunk.
De már nem melegít…
Akkor sem melegített, amikor a minap sétáltam az utcán, és készültem egy életre, aminek te már nem leszel a része. Legalábbis nem a főszereplője.
És akkor sem, amikor vártalak, de te nem jöttél el. Emlékszem, akkor nagyon lassan teltek a percek. Néha csakúgy felvettem a kaputelefont, hogy hallgassam a kinti zajokat, hátha az eső kopogása mellett a kulcsod is megcsörren.
De nem maradt más, csak a némaság, és a hangposta fülsiketítő sípolása. Megint nem vetted fel.
Igen. Ez a valóság. Nem az, amikor az erdőben sétálunk, ahol béke van, és én elveszek a tekintetedben. Nincsenek többé meleg sugarak, amelyek megmentik a kellemetlen helyzeteket.
Megsérültünk. Elvesztünk. Ebben a harcban talán el is vérzünk. Mert vannak azok a történetek, amikor nem elég az, hogy a két fél szereti egymást, és akár életét adná azért, hogy megóvja társát.
De tudd!
Kérlek, vésd be az elmédbe, a lelked legmélyére, hogy mindig szeretni foglak.
Életen innen. Halálon túl.
Kiemelt kép: wallpaperswide.com
