Utóíz(ed)

Utóíz(ed)

Előbb megőrjített a rettegés, hogy valaki mással látom majd és egy másik nő tartja karjaiban mindazt, amit én mérhetetlenül szeretek. Aztán megszületett bennem a kérdés: szeretem-e? A válasz nem volt épp olyan egyszerű. Hogyan múlhatna el a szeretet? Az a fajta, amiért az életedet adnád, az a fajta, amiért darabjaidra töröd össze saját magad, s amit akkor is adsz magadból, amikor tudod, hogy nem kapsz érte viszonzásul csupán kedvességet.

Nem múlik el, viszont nem is marad meg. Fel kellett ismernem a számban az ízt, ami utána maradt, és tudtam, hogy nem maradt már szeretet. Nem abban a gyönyörű és kincset érő formában, mint amiben volt. Szerettem őt, mint emberi lényt, mint különleges teremtményt, mint a tudományt és mint a fiatalságot. De már nem adtam volna oda érte a fél karom, mosolyomat nem cseréltem volna könnyekre miatta. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem tudok már adni neki semmit és ő sem nekem. El kellett ismernem, hogy nem tartozik hozzám, valóban, az én karjaim közt nem kapná meg azt, amit megérdemel és én sem lelnék otthonra az ölelésében.

Sokszor elképzeltem, amint valaki mást ölel meg olyan szorosan, ahogyan engem szokott. Talán edzettem a szívem minden ilyen alkalommal, hogy erősebb legyen. Egy idő után már nem kavart fel semmit bennem a gondolat, s bár elmém elfogadta, hogy ez így lesz rendjén, a szívem még sokszor tiltakozott. Végül szemrebbenés nélkül suhant el mellette a gondolat, sőt, később már el sem suhant. Elfogyott az aggódás, minden nappal egyre ritkábban jutott eszembe a kép – róla meg valaki másról – és egyre inkább fájdalommentesen. Hozzászoktam?

Különös utóízek maradnak a szívünkben emberek után. Van, aki után keserűséget érzünk, beforratlan sebeket. Rá gondolva csak a bántó szavaira emlékezünk. Aztán idővel múlik ez a keserű íz, nem nyíllal többé bele szívünk a szavakba, ha eszünkbe jutnak. Inkább csak mosolygunk rajtuk, mintha kellemes volna. Van, aki után savanyú a hiány. Aki után mindegy, hogy hogyan próbálod betölteni a réseket… mindig érzed az ízt – azt, hogy Ő nincs ott. Majd ehhez is hozzászokunk, mint minden máshoz.

Szíveinkben millió íz kavarog emberek és álmok után. Néha kellemes, mint egy-egy finom bor utóíze, s egész testünket átjárja a gondolat. Bizsergés fut végig rajtunk, amikor megérzünk egy ismerős parfümöt egy ismeretlen emberen. Néha keserű és kellemetlen. Összeszorítja a szívünket, és lefele görbíti a mosolyt az arcunkon. És néha semleges, mint a víz vagy a levegő. Különös, nem? Ezek nélkül nincs is élet. 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

A nevem Gagyi Rita, Erdélyben élek és fiatal orvos vagyok. Az könyvek egyfajta menedéket jelentenek nekem a zűrös hétköznapok zajában. A tudomány a lételemem, de hűen állítom, hogy művészet nélkül az emberi lét értelmét veszti. Szenvedélyem a költészet, a festőművészet és minden, ami lélektől lélekig ér. A kreativitás a mozgatórugóm, és szerintem soha semmit nem lehet elrontani – egy félrecsúszott ecsetvonás, egy oda nem illő hang tesz minket egyedivé.