Utolsó cigaretta – novella

Utolsó cigaretta – novella

Elnyomom a mai utolsó cigarettacsikket az ablakpárkányon, és a gyújtómat a sportmelltartóm azon részébe süllyesztem, ahol a szivacsnak kéne lennie. Hosszan, vontatottan fújom ki az utolsó füstöt, igyekszem kiélvezni minden egyes aprócska pillanatát. Hamarosan úgyis észreveszik, hogy sikerült becsempésznem egy újabb dobozzal a legolcsóbb és legszarabb Jinlingből, és akkor nem csak egy szimpla megrovást kapok, hanem áthelyeznek egy olyan szobába, ahol szigorúbb az ellenőrzés.

Bár nem értem, miért kerítenek ekkora feneket a dolognak. Nemsokára úgyis meghalok, számomra édes mindegy, hogy előbb, vagy utóbb.

Erőt véve magamon lekászálódok a párkányról, de egy másodperc erejéig elsötétül körülöttem a világ, és fájdalom nyilall a mellkasomba. Riadtan nyúlok oldalra, és sikerül megkapaszkodnom az éjjeliszekrény sarkában. A szúró, egyre csak lüktető érzés az egész testemre kiterjed, a rekedtes, mélyről jövő köhögés úgy szakad fel belőlem, mint egy kétségbeesett sóhaj a bűnös emberi élet utolsó pillanatában.

Remeg a térdem, és muszáj leüljek, nem bírom megtartani magamat. Elhelyezkedek az ágy szélén, előre görnyedek, és várom, hogy a köhögés alábbhagyjon. A köntösömből előkotorok egy használt papírzsebkendőt, és beleköpöm a számban összegyűlt véres csomót. Az utóbbi két napban megkétszereződtek ezek a rohamok, és bár az orvos nem mondja ki, tudom, hogy nemsokára belekerülök a halál előtti utolsó fázisba, amikor már nem tudok magamról.

Az az igazság, hogy ennél szánalmasabb helyzetet még nem láttam, és most nem a sajátomra gondolok. A falat kaparom minden egyes alkalommal, amikor bejön hozzám egy nővérke, akin a lila egyenruha eltörpül a füléig érő mosolyától és azoktól a hazugságoktól, amik elhagyják a száját. Minden rendben lesz, meglátja. Mikor kikerül innen, igazán megihatnánk egy kávét az egyik bisztróban. Ha kiengedik, el kell menjen az új cukrászdába a központban, fantasztikus tiramisut árulnak, feltétlenül ki kell próbálja!

Faszság az egész. Mikor innen kikerülök, nem az új cukrászdába megyek, hanem a kápolnába, és most már soha a büdös életben nem ízlelhetem meg a frissen őrölt kávé ízét. Ez csak egy vízió. Mindenki tudja, hogy ez sosem fog bekövetkezni. És mégis… Mégis azt hiszik, hogy ezekkel a hazugságokkal csak jót tesznek nekem. Ha azzal hitegetnek, hogy amikor ennek vége szakad, akkor az életem nem áll meg, hanem boldogan, egészségesen megy tovább.

Katt. Katt. Katt. Katt. Száztizenhat kattogás múlva be fog toppanni az éjszakai nővérke a gyógyszereimmel. Száztizenhat kattogás múlva ismét pirulákkal fogom mérgezni a szervezetemet. Száztizenhat kattogás múlva egy lépéssel közelebb kerülök a halálhoz. Száztizenhat kattogás, és a lényem egy része ismét meghal.

Az idő rohamosan telik, és a szívem órája is egyre gyorsabban számolja a másodperceket. A falióra kattogása elcsendesedik, átveszi a helyét a vérem pulzálása, és a szapora lélegzetvételem. Jön az újabb roham. Túl rövid az idő a kettő között, és ez megijeszt. Fuldokolva, kapálózva csúszok fel az ágyon, és míg az egyik kezemet a számhoz tartom, a másikkal a vészcsengőt keresem. A keserű Jinling méregként kaparja a torkomat, és most sokkal több vért köptem ki, mint általában.

A gombot végül nem nyomom meg. A köhögés is alábbhagy, és nem fenyeget egy újabb roham sem. Előkotorom a csikket a zsebemből, megforgatom az ujjaim között, aztán a markomba zárom. Lecsusszanok az ágyról, ismét kinyitom az ablakot, és rágyújtok egy újabb cigarettára.

Halál, velem nem bánhatsz el csak úgy!

____

A novella eredetileg a Carrie oldalán jelent meg!

Kiemelt kép forrása: https://images.unsplash.com/photo-1517269992380-58d48f7101d1?ixlib=rb-1.2.1&ixid=eyJhcHBfaWQiOjEyMDd9&auto=format&fit=crop&w=625&q=80