Ha a sorsunkat testőrként kísérő kapcsolatainkat felcímkézhetnénk, dobozokba zárhatnánk, az élet egyszerű, áttekinthető lenne, akár a természet legtisztább tavának felszíne. Szemügyre vehetnénk a legapróbb kavicsot, halat vagy a kagylóhéj felszínén húzódó repedést is… kielemezhetnénk, vizsgálgathatnánk. Könnyű lenne. Letisztult. Elmosnánk a kérdőjeleket, bele a naplemente vörösébe…
De az életünk nem ilyen. Sokkal inkább hasonlít az ódon házak repedezett falán burjánzó borostyánra, kusza indáival, hatalmas, árnyas leveleivel és az alatta megbúvó kiszámíthatatlan titkokkal. Sosem tudhatod, mi rejtőzik a levelek alatt. De nincs is izgalmasabb éveink hömpölygésében, mint ezek megismerése és átélése. Barátságok, szerelmek, ismerősök, akik néha mellénk szegődnek utunkon, később más irányt választanak…
Hiszem, hogy akadnak kapcsolatok, amelyek áthidalják a sablonokat. Újraértelmezik mindazt, amit a világról tanultunk. Akiket annyira közel érzünk a saját szívünkhöz, hogy válasszanak el akár földrészek, csillagok, évszakok vagy szivárvány, a melegség, amit a lelkünkben érzünk, azon a különleges helyen, amit csak ő tölthet be… nem tűnik el soha.
Tudom, hogy vannak, akik nem hisznek nekem. Neveztek már naivnak, ostobának és szentimentálisnak is, de nem hiszek az állandóan ismétlődő mintákban. Visszatekintve pedig ez a hit volt az, amely a legjobb döntéseimre sarkallt, mert csak akkor hajtok fejet a fájdalomnak, ha a saját bőrömről kapargatom le. Lassan megtanulom, hogy hallgatnom kell a sustorgó belső hangra, különben életem végéig kísért majd az a makacs „mi lett volna, ha,,,?”.
Nektek, akik eddigi éveim alatt az utamra léptetek, és percekig vagy hosszú mérföldekig kísértetek, hát most elmondom: sosem volt hiábavaló. Nem bánt, hogy itt voltatok, és megbocsátom, ha elmentetek.
Elvégre ez az én irányom.