Valamelyik hónap valahányadikán

Valamelyik hónap valahányadikán

A nulla óra kilenc perc sem azért ért ébren, hogy kibékítsen minket egymással-gondoltam ezt akkor, mikor egy, a szomszédos tetőtéri szoba ablakábra zuhant faág figyelmeztetett az elalvásara. Olyan ez, mint mikor arra figyelmeztetik az embert, hogy ne nézzen hátra, vagy ne gondoljon a piros színre. De ha még nem tudnád, én mindig a pirosra gondolok. Három napja úgy tombolt a vihar, mintha muszáj lett volna. Tíz perccel azelőtt gondolkodtam el azon, hogy még aznap felhívjalak-e, hátha az esővíz járhatatlanná teszi az utakat, és még egy strigula kerül kerül a neved mellé a képzelt falamra, hogy a következő nap sem láthatlak. Végül egy sóhajtással kísért kézmozdulat lökte arrébb a telefonomat, és egy kis büszkeség, melyből mindkettőnknek kijutott bőven, akárcsak a három napos esőből. Messzemenő következtetéseket vontam le hátrányt okozó hasonlóságunkból, hadd mondjam el, hogy nem első alkalommal.

A lehető leglassabb módon emeltem a számhoz a pöttyös bögrét. A kiolvasott és elszakadt regényünk felett ültem az éj derekán, és még csak egyszer égettem el úgy igazán fájdalmasan az ajkamat ez idő alatt. Várlak a pöttyös bögrével együtt, mert abból jó ám csak igazán kiolvasni a jövő titkait. A közöseket. Meg az egymástól távoliakat is. Az elidegenedett életünket, melyeket ma még csak képzelt naplókba írunk lelkiismeretesen. Naponta kétszer, grafit ceruzával.

És töprengek, hogy mennyire jól van ez kitalálva, mi mégsem találjuk el a helyes irányt. Tudod, miért? Mert mi is, mint mindenki más, centik vagyunk meg számok, külsőségek és vélemények, ítéletek és jóslatok.

Néha olyan kifogásokat hozunk fel, amikről nem is sejtjük, hogy léteznek.

Most is félmondatokat dobálok hasztalan, és kihűlt teát szürcsölgetek, mindez jó érvnek tűnik az ébren maradáshoz.

Nulla óra huszonhárom…

/A grafitom hegye, mint egy makacs kis bogár, kiugrott a még puha soraim közül, és a paplanra zuhant. Ezt már alig írom én, minden betűvel egyre halványodnak a krikszkrakszok, amit még a kifordult ceruzahegy maradványával karcolgatok. Még egy dátum az, ami hiányzik, és már csúsztatom is a naplócskát az ágy alá. Kétezertizennégyet írunk, és mindegy is, hogy milyen hónap. A képzelt naplókat nem szokták rendszerint vezetni./

large (5)

kép: www.weheartit.com

Szerző:

Károly Dorka
Ott vagyok valahol a népzene és rock között, egy zongora és egy mikrofon mögé bújtatva, verseskötetek és divatlapok alá temetve, fényképezőgéppel bohóckodva mindenhol, Marilyn Monroet és Audrey Hepburnt bálványozva, és vintage ruhákat aggatva magamra. Ja, és persze kell lennie valahol egy rúzsnak is. ;)

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás